Mennyi baj van a kutyákkal! Gondatlan gazdák kicsapják őket, azok meg természetes közegükben, falkába verődve, emberre támadnak. Egyik városban megfogják őket, költségvetési pénzért menhelyre adják, majd amelyik nem talál gazdára (és ha szelíd), azt visszaveszik és megjelölt városi kutyaként szabadon engedik. Bár a szelídség megállapítása kockázatos vállalás, hiszen a közmondás intő tapasztalat lehet: Ha kutyával játszol, bot legyen kezedben.
A másik, nagyobb városban pedig pénzszerzés ötletét vetették föl a harapós kóbor ebek: jobb az, ha nem harapnak, inkább megtesszük mi helyettük. Készítettek hát valamilyen szerkezetet a kutyaharapás utánzására, majd az orvos megállapította a valósnak tűnő tényt, az önkormányzat pedig fizette sorban a műharapásért a kártérítést. Nem is keveset.
A harmadik (meg még több) városban az állatbarátok adományokat kérnek, mivel betelt a menhelyük, nagy a kiadás, képtelenek gondoskodni az állatokról. Mert ezek a kutyák már nem „azok a kutyák”, magyarán: ha oly szegényül tartanák őket, mint régen, azt állatkínzásnak vennék az állatbarátok, és talán a törvény is. „Korpád legyen előbb, semmint kutyát tartasz” – szól a népi bölcsesség, ami arra utalhat, hogy az vállaljon házőrzőt, aki el tudja látni. A másik szólás, miszerint „míg korpa van, akad kutya”, már igencsak hitelét vesztette, mert a mai kutyák nem érik be azzal, hogy a moslékosvödörből vessenek nekik a csajkába. A kényesebbek a kutyatápot is megválogatják.
A régmúlt (vagy nem is nagyon régi) idők bölcs mondásainak sokasága csonkult meg jelentésében, miközben a gazdáik jólétével együtt az ebeké végképp örömtelivé változott. „Ily időben a kutyát sem kell kiverni a házból” – hangzik a szólás. De hát ma már a városi lakások szolgálnak az ebeknek is lakhelyül kutyaól helyett. Ha kivernék őket, kóbor ebekké válnának.
A kóbor házőrzők gazdáira vissza kell térnem, mert az újságok következetesen felelőtlenséggel, nemtörődömséggel illetik őket. Az elítélő jelzők mérséklésére mesélem egyik kutyám történetét. Amíg kicsi volt a pumim, kénytelen voltam a kerítés alsóbb nyílásait újabb lécekkel kisebbekre zárni, ami hetvenméternyi hosszúságban nem is volt szórakoztató. Aztán cseperedett a jószág, és átmászott a kerítésen. Karikáztam kerékpáron a város felé, és olykor a faluszélen, máskor a város közelében hozzám csapódott, aztán lelépett városszéli társaihoz. Azt ezúttal nem részletezném, hogy éjszakai kalandozásairól időnként összeverve, véresen tért haza. Aztán tavasz tájékán kiderült, hogy a kutyahűség jelző sem mindig állja meg a helyét, mert sajnálatomra elhagyott a kutyám. Elmúlt a nyár, ősz lett, és ismerősnek tűnt a falka egyik tagja a városban, a Tisza-parton. Szóltam hozzá, ő pedig – mintha tegnap hagyott volna el – megállt, majd együtt autóztunk haza. Így vált fél esztendőre városi kóbor kutyává, én meg felelőtlen gazdává.
Ne tarts kutyát – mondaná a törvény –, ha nem tudsz égig érő kerítést építeni! De ha már megvan az eb, mi a teendő? Verjem láncra? Az már tiltott. Persze eszkábáltam neki magas drótketrecet, de idővel azon is átmászott a chipes és oltott házőrzőm.
Érthetetlen, hogy a „hű társ” kutyát egykor nem tartották nagy becsben. „Volt része kutyaporcióban” – mondták a megvert emberre. Ha meg valaki ilyenképp háborgott: „nem vagyok senkinek a kutyája”, ugyanúgy verésre, kiszolgáltatottságra utalt. A kutya természet sem dicsérő szó az emberre.
Aki elolvassa Fekete István Bogáncsát, vagy megnézi a filmet, biztosan barátságot köt a kutyával, bár az író a tyúktolvaj rókákról is tudott olyant írni, ami rókabaráttá tette az olvasót, kivéve azokat, akiknek mostanság is megdézsmálják a tyúkólját.
Kutyaügyben újabban az ebadó bevezetését emlegetik (volt ilyen régen is), nem kis fölháborodás közepette. Pedig megoldhatná a kóborkutya-gondot. (Eltekintve a szökevényektől.) Akinek meg nem telik „korpára” (és adóra), hát ne tartson kutyát.
