Nem túlzás azt állítani, hogy annak idején, mondjuk úgy, diákkorunkban – tartson ez az időszak bármeddig az ember életében – valamennyien megpróbálkoztunk a puskázás ilyen vagy olyan formájával, ki kisebb, ki nagyobb sikerrel. A próbálkozásaink eredményességét sokféle tényező befolyásolta, kezdve attól, hogy milyen megoldást választottunk, azon keresztül, hogy mennyire tudtuk leplezni a tevékenységünket, mennyire voltunk zavarban attól, hogy olyan dolgot teszünk, amit nem lenne szabad, egészen addig, hogy mennyire akartak velünk elnézők lenni a tanáraink.
Mai szemmel ugyanis meggyőződésem, hogy a tanár, ha akar, csaknem minden ilyen kísérletet észrevesz, a kérdés csupán az, hogy észre akarja-e venni, vagy sem, illetve ha észreveszi, le akarja-e leplezni az áldozatát, vagy sem. Ha nem, akkor bizonyára úgy gondolja, már a puskakészítés érdekében kifejtett erőfeszítéseket is díjazni kell, hiszen a diák időt és energiát fordít arra, hogy elkészítse a segédeszközét, közben pedig óhatatlanul is közelebb került a tananyaghoz, hiszen miközben puskát gyárt, akarva-akaratlanul is ragad rá valami abból, amit meg kellene tanulnia, azon személyes meggyőződésemről nem is beszélve, hogy amennyiben valakinek végképp fogalma sincs a tananyagról, akkor a legtökéletesebb puska sem segíthet rajta, hiszen sok esetben addig sem jut el, hogy mit hol keressen benne, nemhogy addig, hogy esetleg a megfelelő kérdésre a megfelelő választ adja.
Lehet, hogy emiatt is neveztem inkább emlékeztetőknek a puskáimat, mintsem puskáknak, hiszen sok esetben egy szó vagy egy kifejezés is elég volt ahhoz, hogy eszembe jusson róluk a tananyag vonatkozó része. Meg hát ilyen megnevezéssel talán nem is tekinthető akkora vétségnek a használatuk, inkább csak afféle apró segítségnek, mint amikor feleléskor a tanár megmondja a diáknak annak a szónak a kezdőbetűjét, amely sehogyan sem akar eszébe jutni. Legalábbis így éreztem akkoriban, amikor még magam is diák voltam, és természetesen, ahogyan mindenkinek, nekem is megvoltak a megfelelő módszereim, amelyek időről időre változtak ugyan, hiszen az embernek haladnia kell a korral, nem szabad mindenáron ragaszkodnia a jól bevált dolgokhoz, különösen akkor, ha nem is mindig váltak be annyira, mint ahogyan szerette volna, vagyis ha olykor-olykor lebukott velük. Mert bizony az ilyesmi előfordult néha. A nagy számok törvénye alapján.
Nyilván nem szabad elbagatellizálni a dolgot, hiszen az embernek tudnia kell, melyek azok az élethelyzetek, amelyeket komolyan kell vennie, és melyek azok, amelyek esetében élhet az ilyen lehetőségekkel. Ennek eldöntése azonban nem mindig egyszerű. Valószínűleg bajban lehetett vele az az autós is, akit a minap fogtak el a rendőrök, ugyanis némi emlékeztetőre, vagy ahogyan a hírekben szerepelt, vizuális segítségre szorult vezetés közben. Az autó műszerfalán elhelyezett kartonpapíron különféle instrukciók szerepeltek arra vonatkozóan, melyik lábbal melyik pedált kell lenyomnia vezetés közben, a mellette lévő ábra pedig a sebességváltó fokozatainak elhelyezkedésében nyújtott neki segítséget. Az ügy nagy felháborodást váltott ki, az eset kapcsán a rendőrség illetékesei hangsúlyozták: „...nem kizárólag a gépkocsivezető felelőssége, hanem a hozzátartozóké is, ha olyan személyt engednek a közúti forgalomban közlekedni, akinek vezetési gyakorlata, KRESZ-tudása ismétlésre szorul", éppen ezért arra kérték a lakosságot, szánjanak időt a jogszabályi ismereteik felelevenítésére, valamint a biztonságos közlekedéshez szükséges gépjárművezetői tudás ismételt elsajátítására.
Kétségtelen, hogy némi emlékeztető olykor nemcsak diákként, hanem felnőttként is jól jön az embernek, az azonban korántsem mindegy, milyen helyzetekben és milyen típusú tudás vagy tapasztalat hiányának pótlására próbáljuk azt felhasználni, ahogyan az sem, fel tudjuk-e ismerni azokat a veszélyeket, illetve át tudjuk-e érezni azoknak az esetleges következményeknek a súlyát és felelősségét, amelyekkel az ilyenfajta hiánypótlás járhat akár számunkra, akár a környezetünkben élők számára.
