Sampusz

Ahogy kitavaszodott, egyre többen sétáltatják a kutyáikat. Az is lehet, hogy a korán sötétedő téli napokon is ugyanennyien voltak, csak nem látszódtak a spórolás miatt – energiatakarékosság céljából lecsökkentették a közvilágítást.

A kutyák olyanok, amilyenek. A gazdáik is. Ahogyan a kutyagumiba lépők arckifejezése sem változik. Ilyen az egyensúly. Majdnem mindenkinek jó, de néha meg éppen nagyon rossz.

Magam is kutyagoltam, nem mintha ehhez lett volna kedvem, mivel a vidéki város, ahol élek, szinte minden szempontból megtartotta vidékiségét – az autók mennyisége és a parkolóhelyek mennyisége vonatkozásában azonban pöffeszkedő lett, már-már nagyvárosi allűröket fedezek fel. Kutyagoltam tehát, lógó nyelvvel, mert a kora reggel megszerzett parkolóhelyem nem kockáztathattam. Nem is olyan kicsi ez a város, gondoltam, vagy magam mentem össze, a város meg szét.

Jöttek velem szemben a kutyák. Egyik fehér, másik zsömleszínű, de akadt köztük fekete is. Ölebek. Természetesen lehetséges, hogy nem azok, de az ilyen típusú kutyákat az én távoli gyerekkoromban még így nevezték. A kutyák elégedettek, örülnek a napsütésnek, a rájuk zúduló szagoknak, a többi kutyának, a gazdájuk engedelmességének. Én, velük szemben, nem vagyok elégedett, a napsütéstől melegem van és lüktet a lábfejem, a rám zúduló szagok bántják az epém, a többi embernek örülök ugyan, viszont engedelmességük időnként megijeszt. Különösen, amikor egy-egy jószág, ahogyan falun a kutyát is nevezik, a lábam körül ólálkodik. Igyekszem tehát elterelni a figyelmem. A sétára összpontosítani. Hogy séta legyen belőle, és ne kutyagolás. Derűs nap, és ne csak bosszankodás. A helyzet nem egyszerű, mert mi magunk sem vagyunk egyszerűek.

Jön a kutya. Jön, jön.

Ennyi történt. Eszembe jutott ez a verssor. Meg a vers vége felé szereplő sor is, hogy szervusz, Sampusz, te fekete krampusz. Ami a kettő között volt, a kutyagolás, a póráz, huzigálja, frizurája, ugatna a busznál, gyönyörű, csak fel-felvillant, szavak, szavanként a vers. Nem állt össze, hiába törtem a fejem.

Mégis jókedvre derültem. A költészet ilyen. A jó vers ilyen. Nincs rá magyarázat, de földerít. Nem a játékosság és nem a gyerekesség. Mert ugyan a létezésről könnyebb volna? Talán nem az a létezés maga, hogy ez a kutya uszkár, ugatna a busznál? Noha az is elképzelhető, hogy ma már ez nem ilyen egyszerű. Kijelentő módban beszélni. Megállapítani. Leírni. Egyértelműsíteni.

Így jutnak eszünkbe a sorok. Hirtelen beugranak valami réges-régi gyerekkönyv lapjairól. A büszke kutyatulajdonosok közül vajon hánynak mondana valamit az, hogy Sampusz? Ha elkezdeném a verset, be tudná fejezni valaki? Eszébe jutnának a belőlem hiányzó szavak és sorok? Össze tudnánk még rakni ezt a verset?

Mondják, kevesen vagyunk. Nem is vitatkozom ezzel. De ha sokan vagyunk, viszont senki sem ismeri már ezt a verset, akkor mire megyünk azzal, hogy sokan vagyunk? És ha kevesen vagyunk, de akadnak még olyanok, akik folytatják a megkezdett sorokat, akkor nem vagyunk-e elegen?

Kutyagolni jó dolog. Úgy tűnik, hogy nem az, mert fárasztó, és lihegünk is, amikor pedig megérkezünk, akkor csapzottak vagyunk, és levegő után kapkodunk, mégis jó dolog. Talán a szó teszi, a kutyagolás kifejezés. Van benne valami a kaffogásból, laffogásból, van benne valami önfeledt és felelőtlen. Mintha csak önmagáért volna. Mintha csak a lépésekért magukért lépkednénk, és nem azért, hogy célba érjünk. Vagy mintha azért lépkednénk, hogy szavak jussanak eszünkbe, verssorok. Jön a kutya, jön, jön.

Bizonyára a tavasz teszi ezt velünk. Vagy a Sampusz.