Aki nem rendelkezik angoltudással, jól teszi, ha tart kéznél szótárt, mert bizony magyar újságok (weblapok) magyar szövegei enélkül igen sokszor homályosak maradnak számára. Mert nyelvünk nem tudja követni galoppban sem az új fogalmakat, meg kényelmesebb is így. Közben a „lájsó" – mert ekképpen ejtettük – ugrik be a távoli múltból: hiszen fél évszázada sem kímélt bennünket az angol, csak kevésbé volt törtető.
Ez a light show úgy jön a képbe, hogy akkoriban még volt diszkó a faluban, nem is csak az, hanem ifjúsági élet. Diszkóként a korábbi vegyesboltból átformált helyiség szolgált, elsősorban ifjúsági otthonként. Olyan csináld magad! alapon készült. A fiatalok fölszedték az olajos padlót, bemeszeltek, lekerítették a stúdiót, és egyszer csak azt mondta valaki: csináljunk lájsót is! És csináltak. Kissé kezdetlegeset, de mégiscsak villogtak a színes fények. Szállt a füst is dúsan, de csak az a szürke természetes, amely a cigarettákból eredt.
A light show csupán apró eleme minden diszkónak. Az egész úgy valahogy kezdődött, hogy mindig akad egy-két tizen- meg huszonéves, aki tenni akar, vannak hasznos ötletei, meg a nyájat is össze tudja fogni. Fúrtak-faragtak, így lettek a székek. A festők meszeltek, a kőművesek a „napszámosokkal" betonoztak, a műszaki mesterek legtehetségesebbike pedig erősítőt készített a stúdióba. Tizenöt-húsz fiatalból létrejött a „kemény mag". Otthonról hozták a hétvégi diszkóestekre a magnót, talán a lemezjátszót is, a lemezek legtöbbjét biztosan. Szólt a Beatles, a Rolling Stones, a Bee Gees és a többiek. Persze magyarok is zenéltek, de hát a világslágerek angolok voltak akkor is, és sokuk máig sem merült feledésbe. John Lennon úgy vélekedett, hogy a kereszténység haldoklik, a Beatles pedig népszerűbb, mint Jézus. Bocsánatot kért utána, amikor Amerikában nyilvánosan égetni kezdték lemezeiket, a rádiók pedig nem sugározták dalaikat. (Mellékesnek tűnő fölvetés: vajon most milyen visszhangja lenne a kijelentésének?) Futottak tehát a nagy slágerek, anélkül hogy a többség értette volna a szövegüket, így faluhelyen az ifjúság nem ásott alá semmit: sem a szocialista ideológia, sem a rendszer iránti bizalmat – miként azt magyarázzák a szociológusok sokfelé –, egyszerűen a zenéjük volt remek. Mondhatnánk ezt jelen időben is.
A diszkó pedig némi társadalmi támogatások mellett gyarapodott a belépőkből, bálok szervezéséből, a boltból hitelre kihozott édességek, italok és rágcsálnivalók „feláras" árusításából. Történt mindez az adóhivatal háta mögött, bezzeg a jogvédő iroda beszedte a magáét az érthetetlen angol dalokért is. A korrupció ebben a körben ismeretlen fogalom volt, gyakran még a szorgos szervezők is fizettek belépőt. Hülyék – szinte hallom a véleményt. Arra talán nem ilyen megjegyzés szólna, hogy a munka ünnepére (és egyben búcsúra) ugyanez a társaság kissé kibővítve kitakarította a parkot – mindenféle zöldmozgalom biztatása nélkül. Aztán összegyűltek véradásra, nem is csak azért, mert akkoriban bőven mérték a rumot a teába.
A csapatépítő tréning fogalma ismeretlen volt számukra.
Ilyesmik jutottak eszembe – esetleg tanítómesének is jó lehet –, amikor arról olvastam, hogy egy anyaországi fölmérés szerint az ifjúság legégetőbb problémája a bizonytalanság és a kiszámíthatatlan jövő. Ezt követi (meghökkenésemre) az elszegényedés, harmadik helyen a céltalanság áll, negyedig a baráti társaságok, a közösség hiánya. Ez a legutolsó a szakemberek szerint a koronavírus-járvány „utóhatása".
Biztató jel, ha közösségre vágynak. Lehet, hogy csak nem tudják, hogyan csinálják? Mindenesetre kezdhetnék azzal, hogy egymás mellett ülve nem SMS-ben beszélgetnek. Az ő lájsójuk már light show lenne, csupán neki kellene állni. Mert nem biztos, hogy a szegénység szüli a közösséget, hanem az igénnyel szövetkező akarat. És még a céltalanságot is elűzheti. A bizonytalanság valóban kemény dió.
