Az ünnep üzenete vajon mi lehet? Ki lehet bújni a válaszadás alól, például úgy, hogy visszakérdezünk: közösségi vagy egyéni? Úgy értem, szülinap? Mert nem mindegy, ugye, hogy a szülinapom ünneplem vagy az új kenyér ünnepét. Pontosabban az államalapító király ünnepét. Aki egy szent. Egy szent volt. És az is maradt. De nem úgy, és nem olyan, mint Bözsi néni, aki elviseli az urát – egy valóságos szent –, hanem úgy, ahogyan arról természetes úton mumifikálódott jobb keze tanúskodik, a Szent Jobb.
Az ünnep tehát nem ugyanaz, amikor Bözsi néni betölti a hetvenkettőt – dacára az ura gyalázatos viselkedésének, vagyis annak, hogy egy életen át gyötörte, vagy amikor az államalapító magyar királyról emlékezünk. Vagyis az államról, az országról. Arról, hogy lett egy ország. Ha így nézzük, akkor szinte mondhatjuk, hogy az ország születésnapja van. (Sajnos az ország szülinapi tortájából nem mindenhol kapni – csak szólok, hátha ezen lehetne változtatni, mert nem jó érzés, ha úgy néznek az emberre, amikor kéri, mint egy svábbogárra. Édesszájú is lehet valaki, úgy értem, nem okvetlenül nemzeti állat. Bár, ki tudja! Vagy úgy nézzenek, hogy összeforrhatunk a kettős mérce elleni küzdelemben, bezzeg, mert máshol van. Szóval, logisztikai kérdés bizonyára, meg tudom én, hogy el is olvasható, hogy hol, melyik cukiban kapható, de nem lehetne, hogy egyszerűen mindenhol legyen kapható? Minden cukiban, sőt, csomagolva a boltokban is, mert közös az ünnep, jusson torta mindenkinek.)
Van abban valami felemelő és magával ragadó, hogy szinte csodaként élhetjük meg – mint Bözsi néni barátnői Bözsi néni életrevalóságát –, hogy egy erős kezű uralkodó jól, helyesen, Istennek tetsző módon cselekedett, ami visszaigazolást nyert a Szent Jobb által.
Csodák nélkül nincs reménykedés, ahogyan reménykedés nélkül teljesítmény sincsen, amihez szintén szükséges a csoda, szerencse, nevezzük bárhogyan, és ebben, legalább ebben nincs különbség egy szent uralkodó, Bözsi néni meg az új kenyér ünnepe között.
Nem egyszerű ezt megérteni, mert a politikai meggyőzések és meggyőződések ellene tartanak annak, hogy megérthessük – szándékos különbségtétellel teszik, gúnyolódással, ájtatoskodással. Kihez mi áll közelebb. A lényeg azonban ugyanaz: politikai meggyőződések alapján fogalmazódik meg, hogy kellőképpen magasztos-e az ünnep vagy lerántják a plebs szintjére, pfuj – érzékenykednek azok, akik igazából nem is ünnepelnék, tennének magasról az egészre, de ha már, ugye, akkor ne ilyen amerikanizálódott módon, giccsparádéval. Ugyanakkor a Szent Jobb körmenetet jól kiosztják, ember legyen a talpán mindenki, aki érdeklődésből, tiszteletből beáll a körmenetbe, mert ha nem hívő, ha nem olyan mélyen hívő, hogy nem izgatják a lenéző beszólások, akkor bizony nem tudja átadni magát az 1891 óta rendszeresen megszervezett eseménynek.
1945. augusztus 20-án a romos utcákon is volt Szent Jobb körmenet – egy nappal korábban, „augusztus 19-én a salzburgi érsek segítségével hozták vissza az ausztriai Mattsee-ből, így a II. világháború utáni első augusztus 20-án már ismét körmenetben vitték végig a romos utcákon – ezúttal azonban nem a budai várban, hanem Pesten, a Ferencesek temploma és a Szent István bazilika között.”
Hosszú ideig gondolkodtam azon, mi oka lehet bárkinek arra, hogy ezzel az eseménnyel kapcsolatban gyalázkodó mondatokat fogalmazzon meg. Nyilvánvaló, hogy aki ilyent leír, az jobban örült annak, hogy 1950 és 1989 között szoknyás férfiak nem hurcoltak körbe egy mumifikált kezet (szándékosan megállva itt az idézésben). Nyilvánvaló? Egyáltalán nem az! Annyi minden lehetséges, és szinte semmi sem nyilvánvaló, mert nem ismerhetjük egyetlen ember lelkét sem, legfeljebb a szándékáról lehet valami fogalmunk, az viszont nincs mindig egységben a lélekkel. A szándék – aminek az alpári mondatok csak eszközei voltak, ilyen szempontból nem is fontosak – azt az alapvető emberi dolgot vette célba, ami nem csak emberré tesz, de meg is tart emberként, ez pedig a remény, ami 1945. augusztus 20-án már ott volt az emberek között, a romokon nevető napfény erejében és ízében.
