Zséli Ágnes emlékének
A bánáti vakmelegben gyalogoltunk a gyászmenetben. A bánáti temetés másmilyen. Nem tudom, hogy mennyiben és miért, de másmilyen. Másként szólal meg a nóta és másként szólal meg a pap. De legfőképpen az emberek másmilyenek, egymással, saját magukkal, a világgal. Beeresztenek és mégis távoltartanak. Hogyan másmilyenek, erről szoktam gondolkodni, amikor valamelyik Tisza-parti halász csárdában üldögélek.
Ez az élet befejeződött hirtelen. Már nem fogjuk tudni megfejteni, hogy az illetőnek a személye, akit hosszú menetben kísérünk a végső nyughely felé, mennyiben volt másmilyen. Éppen annyiban, mint a temetése: a bánáti temetésben a földhöz közelebb húzódnak a bárányfelhők, a szikes föld miatt, a göröngyök miatt, a vigasztalan és hosszan kanyargó sáros utak miatt. Szívós akarattal temetnek a bánátiak, szívós akarattal kapaszkodnak egymásba és az életbe. Azért is élnek, aki meghalt.
Mindezek csak kósza gondolatok, inkább érzések, amik eltöltenek gyaloglás közben, a gyászmenetben. Faulkner természetesen értené, de Faulkner amerikai író volt, nem sokra megyünk azzal, ha ő érti – helyettünk. Nekünk kell ezzel kezdenünk valamit, szavakba foglalni, mert ezzel annak az életét is szavakba foglaljuk, aki volt és már nincs. Hirtelen eltűnt közülünk. Amikor itt tartottam, hogy miképpen tudnám szavakba foglalni annak az életét, akinek a koporsója mögött az augusztus végi vakmelegben a hosszan kanyargó gyászmenetben én is gyalogolok, megpillantottam egy kriptát, amin egészen más név állt, mint a temetőben leggyakrabban olvasható nevek: nem Rozália, nem Erzsébet, nem Katalin, nem Borbála, nem Margit, nem Anna: hanem Piros. Tulajdonképpen nem is a keresztnévre lettem figyelmes, hanem a vezetéknévre: Farkas. Visszanéztem, mert csakis az élet képes ilyesmire, hogy egy gyászmenetben a tekintetünk megakad egy sírbolton, méghozzá a rajta szereplő név miatt: tréfa volna? Ugyan miféle szülei lehettek ennek a régen megboldogultnak, ki lehetett a körösztanyja, s az édesanyja miképpen egyezhetett bele – 1902-ben, mert mint elolvastam a gyászmenetben bandukolva, akkor születhetett Farkas Piros, hogy ez legyen az ő neve? Felnéztem az égre, de nem vontam össze a homlokom, s nem lettek rajta redők, mint egy rosszabb regényben, egyáltalán semmi sem történt, csak annyi, hogy nem láttam, meddig élt ez a mesebeli névvel megáldott nő, a gyászmenet kanyarodott, és a szemem elől eltűnt a sírbolt, így aztán ezt már nem fogom megtudni.
Tetszett nekem ennek a névnek a makacssága, bánáti makacsság 1902-ből. Nem a becézett formát választották nevéül, nem a mesefigurára utal, akire a vezetéknév miatt gondolnánk azonnal, ahogyan én is tettem. És ez olyan szimpla megoldás, olyan szimpla gondolati sík, hogy úgy hívják, akár a mesehőst, aki túljárt a fenevad eszén. De ha mégis ebből indulunk ki, az is eszünkbe juthat, hogy olyan ez a név, akár egy vállalás, amivel egy életet lehet megnyerni.
Talán azért fedeztem fel magamnak Farkas Piros nevét, hogy megfogalmazódjon bennem a gondolat: a nő, akiért ez a hosszú gyászmenet halad az augusztus végi hőségben, megnyerte az életet. Nem tudom, hogy akkor-e, amikor tanítónőként visszament a szülővárosába, akkor-e, amikor összeakaszkodott a helyi politikum nagyemberével és ezért kirúgták a helyi médiától – akkor ismerkedtünk meg –, vagy akkor nyerte meg az életet, amikor harminc évvel ezelőtt, 1992-ben, (én frissen diplomázott bölcsészként színházi előadásokról elmélkedtem, jobb-rosszabb mondatokat írtam), ő másokkal együtt megalapította a helybeli művelődési egyesületet. Magyar művelődési egyesületet 1992-ben, amikor recsegett-ropogott minden, amikor menekültek a katonaköteles férfiak, jobb életről álmodtak a nők.
Közben a gyászmenet eleje lassan körbeállta a földkupacot. Hátranéztem, de már nem találtam a sírboltot, rajta a különös nevű, egykor volt törökbecsei nő nevével. Azt sem tudhatom biztosan, százhúsz éve született-e vagy akkor halt meg. Csak a neve maradt meg bennem, egy név, amit bárki adott is annak a csecsemőnek, aki ő lehetett egykor, jól döntött.
Valaminek szimbólumnak kell lennie, azzá kell válnia – a névnek, a mozdulatunknak, a szavainknak, a jókedvünknek, a teljesítményünknek, a szeretetnek, mert ezáltal tudják, akik valami módon ismertek bennünket, hogy dolgunk volt a földön.
