…és hagyd ott! – így szólt apai nagyanyám utasítása, amikor valamelyik unokája fintorogva utasította el az ételt. Rám ez nem igazán volt jellemző, mert engem úgy neveltek, hogy szeretet nélkül is el lehet fogyasztani az ételt, különösen, ha sok értékes tápanyagot tartalmaz. A vitamín! Így mondták, hogy amiatt kell megenni minden olyant, ami a gyermeki ízlelőbimbónak nem kedves. A vitamín tehát rejtélyes, mert láthatatlan, ugyanakkor nélkülözhetetlen dolog, ami – ugyancsak rejtélyes okból kifolyólag – leginkább olyan élelemben található, ami egyáltalán nem finom. De aki nagyra akar nőni, hosszúkat lépni, élesen látni, hegyesen fülelni, az bizony nem fintorog, hanem bevele. És ugyan ki ne akart volna nagyra nőni, élesen látni stb. Leginkább azért, hogy akkor végre ne kelljen vitamínos ételeket ennie. Minél előbb nagyra nőni, annál jobb! Bevele, bevele, bevele!
Megdöbbentő volt tehát Kákonyi Erzsébet hanyag hanghordozása, szinte minden odafigyelést nélkülöző megjegyzése, amit szinte csak odabökött az asztal felé, ahol az étkezés folyt, hogy: ha nem tetszik, csókold meg és hagyd ott! Mint kinyomoztam, a gyerekeit is ezen elv alapján nevelte. Ez számomra teljesen idegen hozzáállás volt. Talán nem akarta, hogy a gyerekei nagyra nőjenek? Éles szemmel és füllel járják a világot? Vitamíntól kereküljön az arcuk?
Természetesen csak arról volt szó, hogy ő nem volt sváb, így tehát más nevelési elveket vallott, a vállrándítást például – majd megéheznek, és akkor megeszik.
Anyai nagyanyám – ebben egészen biztos vagyok – soha életében nem rándított vállat, hogy elintézzen valamit. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy a vállrándítást mint ügyintézési módot is mélyen megvetette. Ő abban hitt, hogy megvan a dolgok rendje, és úgy kell csinálni. Slusszpassz!
Nekem talán még sohasem jutott egyszerre eszembe ez a két, egymástól olyannyira eltérő természetű és mentalitású asszony, csak most, hogy elém tolakodnak a spanyol kisvárosban készült fényképek, amelyeken emberek úgy tombolnak, hogy paradicsommal dobálják egymást, paradicsomban fetrengenek az utcakövön, szinte önkívületi boldog vigyorral az arcukon. Ahogyan a fényképeket néztem, egyszerre jutott eszembe a két nagyanyám, akik életükben minden alkalmat megragadtak, hogy amennyiben találkozniuk kellett, elkerülhessék egymást. A templom előtt vasárnap? A szikrázó napsütésben? Bizonyosan kedélyesen odabólintottak egymásnak, majd apai nagyanyám barátnőjével, a púpos Erzsikével elbattyogott, anyai nagyanyám meg hegyes, pattogó sváb léptekkel hazasietett.
És most itt állnak előttem együtt: egyikük rövid ujjú, mályvaszínű nyári kosztimban (apai), másikuk, aki rövid ujjú kosztümöt soha fel nem vett volna, viszont szebbnél szebb blúzokat varrt magának megfelelő színű és bonyolultan rakott, sliccelt, tűzött szoknyákkal (anyai) – és dermedten nézik a vállam felett a buñoli utcákon élelemben fetrengő embereket. Szinte hallom a lélegzetvételüket, látom a karjukat, amivel a hatalmas edényben kevergetik az illatozó paradicsomot, a pára az orromba száll, a passzírozó munkába lendül, a literes üvegek megtelnek, és a vitamín a spájzban, a stelázsin fog sorakozni, várakozva, hogy sorra kerüljön, paradicsomleves, paradicsomos káposzta, paradicsomszósz formájában pedig az asztalra.
Nem értik a fényképeket. Nem tudják elhinni, hogy ilyesmi lehetséges volna. Amikor 1.) ételt nem hagyunk a tányéron, hanem megesszük, mert a testnek szüksége van rá, finnyáskodni nem szabad, az ebédet pedig meg kell köszönni, 2.) nem kell megenni, de aki ott akarja hagyni, az előbb csókolja meg, mert hálát kell adni, hogy van étel az asztalon.
Megköszönni, hálát adni – milyen idejét- és divatját múlt szavak és kifejezések, hangosan csörögnek, mint a viccbeli Jean ruhái, miközben mennek ki a divatból. Csatlakozik hozzájuk a kérni is. Hiszen ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a családi asztalnál egy gyerek azt mondja: kérek. Vagy a szülő a hotelben a svédasztalos reggeli kínálatot körbejárva a gyerekével azt kérdezze: mit kérsz? Virslit akarok. Tejet nem akarok. Akarsz egy kis lazacot? – Nem csodálkozom a buñoli utcákon élelemben fetrengő embereket ábrázoló fényképeken. Hiszen már régen kimentek a divatból azok a szavak, amelyek értéket adtak az ételnek. Vagy az életnek.
