Elsősorban is leszakadt az ebédlőben a szekrényajtó. Pontosabban kiszakadt. Ott árválkodott, nekitámasztva a szekrénynek. A szekrény belsejéből bámultak a tányérok. Erőteljes pillantás kíséretében a tekintet a másik ajtóra vándorolt, egy fejmozdulattal jelezve, hogy: na, ez is ki fog szakadni. Én vágtam egy pofát, hiszen legalább tíz éve aktuális volt ez a leszakadás. Úgy értem, hogy az ebédlő szekrényének az ajtaja esetében. És itt nem állhatok meg, mert a konyhaszekrény középső, felfüggesztett elemének is hamarosan le fog szakadni az ajtaja. Már évek óta alig tudjuk visszaigazítani. Ahányszor kiveszem a cukrot vagy a cimetet, esetleg a sütőport, tudom, tisztában vagyok vele, hogy akár ez a pillanat is lehet az utolsó pillanata a konyhaszekrény ajtajának. Legalábbis ami a középső szekrényelemet illeti. Ezt nevezik kockázatnak. A szobában is van egy ilyen szekrény, az ágynemű van benne. Annak az ajtaja is vacakol. Nem akar becsukódni, mert az egyik fele „lóg”. És le fog szakadni.
Mindenki pontosan tudja, hogy van ez – amikor az egyik szekrény ajtaja kiszakad, onnantól kezdve nincs megállás, az összes többi követni fogja a példáját. Valami rejtélyes dolog ez, mintha a bútorok összebeszélnének, pedig semmi ilyesmiről nincs szó, ez véletlen. De azért Mándy Ivánt nem olvasunk ilyenkor.
Mondom, jól van, nincs mit tenni, intézkedni kell. Nem, oh, mégsem így történt! Én lapítottam, mint egy öregedő nyúl az őszi kukoricaföldön, hideg is van, látom is, hogy nem maradhat a dolog ennyiben, tenni kell valamit, de csak lapítok.
Aztán utasítanak, hogy intézkedjem, én meg előkapom a telefonom, és feltárcsázom – csak azért használom ezt a kifejezést, amiért az öreg nyulat emlegettem, meg a kukoricaföldet meg az őszt, hogy valamiképpen klasszikus legyen ez a szöveg. Legyenek benne régi szavak. Régiek, mint egy leszakadó szekrényajtó.
Tárcsázom tehát az asztalost, aki felveszi a telefont. Közli, hogy megismeri a hangom, de ne azzal jöjjek, hogy én vagyok az, akinek az apjától ő megvette a százegyest, hanem a nevem mondjam, mert ő ismer. És nem felejt. Hogy vagyok? És örültünk annak, hogy beszélünk, nevettük is. Kérdeztem, hogyan áll idővel, mondja erre, hogy remekül, mert nyugdíjas. Kérdem, eljönne-e leszakadt szekrényajtók ügyében, hohohó, válaszolja, remek kihívás azok javítása! Meg is állapodunk. Délután jön, mondja. De ha esik, ne jöjjön, mondom, ne ázzon! Autóval jár, közli, nem ázik. És búcsúzunk. Rikkantunk mindketten, mert örülünk, hogy beszéltünk annyi év után.
Őszi napok ezek. Eső, leszakadt szekrényajtó, múló élet. Egy nyugdíjas asztalos, akinek a nyugdíja – mint elárulta, nem éri el a kettes után a nullát. Mégsem búsul, nem jajgat és fogja a fejét. Eljön, és megszereli az összes szekrényajtónkat. Ezek a szép őszi napok. Hogy máshol milyen lehet az élet, én nem tudom. De mifelénk ilyen. Nincs okunk panaszkodni.
Az öregedő nyúl eliramlik, cikcakkban fut az üreg felé. A kukorica száráért emberek jöttek. Fűteni fognak vele, mint minden ősszel. Szárizikkel. Ez is olyan szó, amit okvetlenül le kell írni. Melegséggel tölt el, akár egy beszélgetés egy régi ismerőssel arról, hogy még megvagyunk, és nincs okunk panaszkodni.
