Azok közül, akik a reggeli kávé mellett még újságot olvasnak – nem okvetlenül csak a nyomtatott verzióra gondolok –, többen jelezték, hogy élvezettel olvasták a leszakadt szekrényajtóról szóló írásocskát. Akadt köztük, aki jelezte, hogy jól kezdődött a napja, mert ezt a szöveget olvasta elsőként, és mennyire megvidámítottam, hogy tényleg: mi bajunk, ha vagyunk? És akad fa a kályhába, esetleg akad egy ház, ahol még van kályha. És mindig akad, szülői ház, gunyhó a szőlőben. Ilyesmi gondolatok ötlöttek fel bennük, és régi emlékek kéken szálló füstről, foszló kalácsról, tövig égő gyertyáról, kártyacsatákról és savanyú borról. Más nem jelezte, hogy a reggeli kávé mellé olvasta a szövegem, de ahogyan a szekrényajtó-problematikát kifejtette az e-mailben, abból világossá vált számomra, hogy ismeri a helyzetet, a le-leszakadó szekrényajtókat, a kapuról hirtelen leváló, kezünkben maradó kilincseket, vagyis amolyan korombeli lehet, aki már érti a tárgyak öregedésének emberi jellemzőit. Elhümmög fölöttük, forgatja, nézegeti. Nem amolyan hebehurgya fiatal, aki azonnal új kilincset szerel, de előtte még kidobja a nagyanyja sublótját és szekrényeit, hogy skandináv országokból származó, mesterséges öregítésen átesett szekrényeket vásároljon, de nem is régiesen modern, tehát nem egy antikoló, aki amúgy vintage stílusú darabokat is készít, és tele van DIY-ötletekkel, hanem csak egy vidéki alak, aki tudja, hogy előbb-utóbb a szekrényajtó leszakad, és akkor meg kell drótozni.
Most róluk írok, Mekk Elek hűséges alattvalóiról és barátairól, akik természetesen semmilyen módon sem hasonlíthatóak a botcsinálta mesterhez, meg is sértődnek, ha családtagjaik szóvá teszik, hogy ők amolyan mekkelekesen működnek, csak amíg a rajzfilmhős többféle módon jutott ugyanoda, ők mindig egyféle módon oldják meg a dolgot – hosszas hümmögés után. Összedrótozzák.
A drótozós mesterek is újságot vesznek a kezükbe a reggeli kávé mellé, mert emlékeznek még azokra a napokra, amikor hírek és mondatok, elemzések és véleménycikkek, tárcák és belpolitikai elemzések kerültek kinyomtatásra – egyszóval emlékeznek arra, amikor a tárgyaknak, akár a szavaknak és embereknek, becsületük volt. Ők azok, akik nem tudják, mi a csuda lehet az a DIY, de a csináld magad mozgalom lelkes hívei, ami ugyanaz, csak magyarul. A do it yourself magyarul olyan ezermester, aki mindig csinál valamit, fúr-farag, ügyeskedik. Kitalálja, hogyan lehetne a szél által lefújt madárfészket visszatenni a fára. Körbejárja, nézegeti, hümmög. Felmerül benne, hogy csináld magad alapon elkészít egy új madárfészket, látott már madarat életében eleget, végig is nézte, ahogyan készítik a fészket, menne is ez neki – az unokája bizonnyal azt mondaná erre, DIY, amire ő hümmögve válaszolná, hogy csináld magad, végül is magyarok vagyunk, és megvédhetjük a nyelvet abban az országban is, amely nevében viseli, hogy magyar (leágazás: védjük meg magunktól azt, ami a miénk?). Aztán elhessegeti ezt az ötletet, hiszen minden madár nagyon okos és élelmes élőlény, nem véletlenül van még mindig a világban, azonnal rájönne, hogy idegen szaga van a fészeknek, és nem használná. Összedrótozza tehát a fészket. Összedrótozza, és óvatosan visszahelyezi a fára. A felesége megböki: ezt meséld el, hogy te még a madárfészket is összedrótozod, aztán meg évekig várod, hogy visszaköltözzön bele a madár. (Így jutottam ehhez a történethez.)
Mondanám, hogy visszaköltözött a madár, de ez nem volna igaz. És vannak olyan történetek, amelyekben az igazság az egyetlen lehetséges szerkesztési elv – a drótozós mesterek tiszteletéről szóló történet mindenképpen ilyen.
Tanulság viszont nincs, mert az igazsághoz szinte sohasem tartozik hozzá a tanulság. Az idő viszont hozzátartozik, az idő, ami megmutatja, hogy érdemes összedrótozni a tárgyakat. Mert az éppen olyan, mintha magunkat drótoznánk össze, hogy tovább tartsunk. Kell az a hit, hogy ennyi elég.
