„Viaszos vászon az asztalomon.” Tóth Árpád versének ez a sora végigkísér, de valami okból kifolyólag nemcsak ennyi, hanem egy csupasz villanykörte is lóg az asztal felett, világítja a kopott lelket, a reménytelen estét, az űrbéli hideget, ami körülveszi az embert. Azt hiszem, Pilinszky miatt. „Égve hagytad a folyosón a villanyt.”
Feltételezem, ülök egy körfolyósó sarkába szorult konyhában. Még csak nem is jár el az ablak előtt senki, hiszen a körfolyósó végén van a konyha. Az asztalon viaszkos. Virágmintás, de már annyira kopott, hogy nem is vehetőek ki az indák, virágok, olyan, mintha piszkos lenne, szürke. Csak ott, ahol az asztal széléről körben lelóg tíz-tizenöt centit, ott látható a minta. Abból tudható, hogy milyen volt eredetileg, új korában a mostanra késsel megsebzett, fekete rovátkákkal tarkított, szürkére koszlott viaszkos. Ott ülök.
Ég a villany. A konyhában, ahol ülök, mindig sötét van – nyilvánvalóan azért, mert a körfolyósó végébe van beékelve a konyha –, ezért ég a villany. Egy hosszú drótról lóg a csupasz villanykörte. Ezt nem értem, hogy miképpen lehetséges, hogy nincs valami búrája a villanykörtének, de nincs. Huszonöt wattos körte, gyér világosság. Hosszú árnyékok. Szürke az arcom. A kezem is. A fal is szürke, ha valaha besütne a nap, felfedezné, hogy igazából sárga. Kinézek az ablakon, ellátok a körfolyósó másik végéig, a salétromtól vedlik a fal, idelátszik a lift. Előtte is ég a villany. A folyosón égve hagyta valaki a villanyt, erre gondolok.
Menekülök és ragaszkodom. Ilyen ez a két vers. Kamaszkori versélmény kísér és kísért. A kilencvenes években magától értetődő volt, hogy így élem meg a mindennapokat. Mindennap így élek. Aztán elmúlt. Eltűnt. Talán el is feledkeztem az egészről. Jó. El nem feledkeztem, de nem gondoltam rá.
Mostanában azonban megint jönnek a sorok. „Viaszos vászon az asztalomon.” És „Égve hagytad a folyosón a villanyt.” Na, ha égve hagytad a villanyt, akkor nemsokára ontják véredet. Miféle gondolat ez?! Űrbéli magány helyébe másfajta kiszolgáltatottság került. Ha égve hagyod a villanyt – a konyhában, az utcán, a kirakatban, ha feldíszíted a karácsonyfát, ha a kertedben feldíszíted a fenyőket és fel is kapcsolod, akkor olyasmit teszel, ami megbocsáthatatlan. Fénytelen időszakban vagyunk megint, ám nem tudjuk, miképpen érkeztünk meg ide. A közelgő ünnepi időszak felé kellőképpen sötétbe borulva araszolunk. Gyerekkorunkban nem volt karácsonyi díszkivilágítás a városokban, ahogyan karácsonyi szünet sem volt, hanem téli szünet. Viszont volt karácsonyi kaktusz, ragyogott a virága az ünnep közeledtével. És veszekedés is volt – ki fogja kibogozni a karácsonyi égőket? És süteményillat, mézeskalácshegyek, gurábli. Áramszünetben sem volt másként. A hiányban a jelenlét volt. A törekvés, az igyekezet, annak a vágya, hogy jó legyen. Mostanság mintha arra volna törekvés, hogy ne jó legyen. Az emberek érzékelik ezt. Felkapják a fejüket. Mi van?! Kérdezik. Nem lesz karácsonyi díszítés? Kivilágítás? Vásár sem lesz? Vagyis lesz, csak sokkal szerényebb. Mihez képest szerényebb? A bécsihez? A budapestihez? Vagy önmagunkhoz képest? Nyilván ez utóbbi. Tehát lesz! Oh, ezek szerint leköröztük a budapesti karácsonyi vásárt és díszkivilágítást, mert ott nem is lesz! Most kezd érdekelni, ami eddig engem sohasem foglalkoztatott, vajon lesz-e Bécsben karácsonyi vásár? Mindannyian sokakat ismerünk, akik minden évben elmennek Bécsbe, megmártóznak az ottani vásárban. Fénytelen időszak elé nézünk. Ez már egészen bizonyos. A kérdés inkább csak az, hogy képesek leszünk-e ebben megteremteni a jót.
