Amikor megvettem a 70×80-as párnákat, akkor a skandináv boltban, amely az alvás és az élet megkerülhetetlen szakértő kiszolgálója, vagyis olyan bolt, amelybe ha betérünk, csakis úgy távozhatunk, hogy jobb álom és jobb élet lesz az osztályrészünk, akkor a paplan-párna összeállítás ekkora méretű huzatokat tartalmazott. A paplan 140×200 (single), a párna meg akkora, amekkorát fentebb írtam. És gyönyörű mintás huzatokat lehetett vásárolni. Csak akkoriban nem volt szükségem paplan- és párnahuzatokra, mert úgy gondoltam, a nagyanyámé ki fog tartani. És egyébként is régifajta vászon és krepp. Amit valóban könnyű vasalni, illetve valóban nem kell vasalni. Aztán kiderült, hogy az anyag nem örök. Ez meglepett engem. Amikor magától hasadni kezdett a paplanhuzat, a kispárna huzata, a kék nefelejcsek mintha sírni kezdtek volna a hasadások mentén. Teljességgel érthetetlen volt az egész folyamat. Hiszen a nagyapámat is látták meghalni ezek az apró, kék virágok, és a nagyanyám kezének mozdulatát még ma is őrzik, ahogyan meghúzogatja a frissen száradt anyagot. Egy ideig úgy viselkedtem, mint aki mindezt nem veszi észre. De akinek már volt dolga megfáradt anyaggal, az tudja, hogy mindig az anyag győz: megsemmisül. Ez is olyan felfoghatatlan, a fordított győzelem. Én akarnám, hogy még kitartson, ne hagyjon el engem, de az anyag másként dönt. És mindeközben eltünedeznek a gombok. Azok a régi, fehér színű cérnából készül gombok, amiket azért találtak fel, hogy az embereknek ne nyomja meg a fejét alvás közben. Vagy a lábujját.
A cérnagomb egy varázslattal ér fel. Egyszerre pitypang és remény, őrangyal szeme és sima gomb, amit azért varrnak a huzathoz, hogy ne bújjon ki belőle a párna. A fehér cérnagombok finom érintése a gyerekkorból ránk maradt tudás és bizalom. Bizalom az emberiségben, hogy nem lehet túl nagy baj sohasem. Mert az embereknek mégis csak volt annyi eszük, hogy kitalálták a cérnagombot. Aztán ez a tudás megkopik, de valamiképpen mégsem tűnik el. Mert a cérnagombok kitartanak. Amikor azonban már a cérnagombok kezdik elhagyni a párna- és paplanhuzatot, akár gyáva patkányok a süllyedő hajót, érezhetjük, hogy nagy baj van. Én legalábbis azt kezdtem érezni, hogy nagy baj van. De mindenképpen lehetséges, előfordulhat, hogy nagy baj lesz, világvége vagy ilyesmi. Vágytam volna nyugtató jelekre, viszont bekövetkezett az anyag hasadása, kezeim közt sírtak a nefelejcsek.
Pedig akkor még Ferenc pápa nem is mondta, hogy a jövő még sötétebb lesz, és még nagyobb pusztulás vár az emberiségre. Ez szíven ütött, mert ha jól értettem, ezt azon a vasárnapon mondta, amikor az öröm gyertyáját gyújtották meg az adventi koszorún, az öröm gyertyáját, mert Szűz Mária megszüli a világ megmentőjét. Természetesen értem, hogy az örömet jelképező gyertya lángja mellett különösen oda kell figyelni a habzsoló, mohó, a fogyasztói társadalom által magukra hagyott emberekre, de azt mégsem gondolom, hogy ezt össze kellene kötni az örömet jelképező adventi vasárnappal.
De az is igaz, hogy nem voltam ott, tehát fogalmam sincs, mit is üzent tulajdonképpen a pápa, mert ha vasárnap ezt mondta, szerdán már azt mondta, hogy vásároljunk szerényebb ajándékokat, és támogassuk inkább a háború áldozatait. És össze is érhet a két üzenet, úgy értem, hogy a sötét jövő és a még nagyobb pusztulás réme talán megállíthatja egy percre az embereket, hogy szerényebb ajándékokat vegyenek, és gondoljanak azokra, akik a háború ártatlan elszenvedői. Bizonyára ezt is mondta és azt is mondta. Bízzunk abban, hogy megállnak egy percre az emberek, és elgondolkodnak azon, hogy az ajándékok értékét mi jelképezi: az érzés, amivel adjuk, vagy pedig az ára.
Ezen morfondíroztam éppen, amikor a skandináv, az alvás és az élet szakértőjének tekinthető (legalábbis saját állításuk szerint) boltban ajándékot kerestem, paplanhuzatot meg párnahuzatot, amennyiben lehetséges, árengedménnyel – az mindig van. Döbbenten vettem tudomásul, hogy a néhány évvel ezelőtt ugyanebben a boltban vásárolt tollpárnákhoz, melyek mérete 70×80, egyáltalán nem lehet huzatot vásárolni, legalábbis olyant nem, ami a paplannal együtt jár. Még a szemüvegem is feltettem, mert nem hittem a szememnek: pedig bizony jól láttam, ha elmosódottan is: a párnahuzatok mérete 50×70 lett. Gyanakodva jártam végig a párnákkal tömött polcokat. Akadtak ilyen méretűek és olyan méretűek. De huzatból csak egyféle. Értetlenül toporogtam, majd megkérdeztem az eladót, kapható-e a nekem megfelelő méretű párnahuzat. Bólintott, és már mutatta is: igen ronda szürke és még rondább piszkos rózsaszínű durva vászon, annyiba került darabja, amennyibe a paplan- és párnahuzat (50×70) együtt. Azt eddig nem is mondtam, hogy a komplett zipzáras, ami a legjobb megoldás, tudja ezt mindenki, aki ágyhuzattal foglalatoskodik, úgymint lehúzza, kimossa, visszahúzza. A nagyobb méretű és sokkal drágább párnahuzatok viszont nem zipzárasak, hanem csak ráhajtósak. Egy nyugtalanul alvó ember éjszakája végére biztosan elhagyja a párna a huzatot. Fancsali képpel ugyan, de megvettem a megfelelő méretű két párnahuzatot, majd elvittem anyámnak, hogy varrjon rá patentot.
Anyám másnap telefonált, hogy a varródobozában még sincs patent, rosszul emlékezett. Elmentem tehát a megfelelő boltba, és vásároltam kétszer 6 darab patentot, aztán a biztonság kedvéért még kétszer 6 darabot, csak nagyobb méretben. Mondta a hölgy, hogy mindkettő jó, csak figyelni kell, miközben felvarrjuk, hogy a huzat melyik oldalára kerül a kan, és melyikre a nőstény, mert képes nyomni az ember fejét, ha kikapcsolódik. Ámultan néztem az eladóra. Legalább negyvenöt éve nem hallottam a patent kapcsán, hogy kan és nőstény – természetesen az, amelyiken a lyuk van, nem a kan. A nagymamám, akinek feltett szándéka volt, hogy rendes lányt nevel belőlem, nemcsak a cérnagombok, hanem a patent felvarrására is megtanított. Emlékszem, amikor mondta: „Erről legyen a kan, mert a női blúzt így és így kapcsoljuk. Érted?” Értettem.
Hazavittem anyámnak a patentokat. És arra gondoltam, hogy könnyű sorsom van nekem, megfogadhatom a pápa tanácsát, mert igaz ugyan, hogy drágább párnahuzatot kellett vennem, mint ha komplettot vásároltam volna, de még mindig olcsóbban kijöttem (a patentokkal együtt), mintha új párnákat vettem volna – amihez a komplettokat árulják. És akkor arra most ki se térek, hogy a háztartástanórákon a mai gyerekeknek már meg sem tudják tanítani, hogyan kell jól felvarrni a patentot, mert ha azt mondják, hogy kan, talán meg sem értik a gyerekek. De az is lehet, hogy már magát a szót sem szabad kiejteni, hogy kan meg nőstény. Mindent összevetve végül arra jutottam, hogy a legeslegnagyobb baj az, hogy az anyag nem örök, és a paplan- meg párnahuzatok szétfeslenek, semmivé válnak. És már megint a bolt járt jól.
Nyitókép: Illusztráció
