Chimney cake

Egyszerű és igaz történet

Feljöttünk a mélygarázsból. Elindultunk az irodalmi est helyszíne felé. Én nem voltam izgatott, kávét viszont nagyon kívántam volna inni. K. T. előzékenyen azonnal nézegetni kezdte a feliratokat, hátha talál egy kávézót. Noha mindannyian elég jól ismerjük a magyar fővárost, nem élünk ott, tehát mindig újra kell gondolni a dolgokat. Újra eszünkbe juttatni. Gondoltam, legyen ez játékosan, s elmeséltem, hogy Budapesten a feliratok többsége angol. És ez milyen vicces nekünk, akik elszántan küzdünk azért, hogy magyarul (is), lehetőleg ugyanakkora betűkkel írják ki, hogy étterem – nyitva (például).
K. T. és B. J. fiatal emberek, azonnal belefogtak a játékba. Én inkább a homlokzatokat bámultam, megint azt az aranyban ragyogó angyalt, és átellenben annak az épületnek a sötétkék esőfelhők felett ragyogó homlokzatát, melynek gyomrában mozi volt – egyik könyvem helyszíne is. Gondolták, bizonyosan, ezt komolyan gondolom, de inkább metaforának szántam, szimbólumnak. Az a regényem olyan, mint a bor. Hagyni kell. Érik.
Hirtelen visszafordultam, s ott volt a szemem előtt a felirat: Chimney cake. Elég mókásnak találtam. A többiek is, dehát ez a része a magyar fővárosnak a külföldieké, a turisztoké, bólogattunk, hallgatva a szembejövőket, s tényleg senki nem szólalt meg magyarul. A Chimney cake mellett közvetlenül a Montenegro Grill helyezkedett el. Így érnek össze a kultúrák, bólogattunk, az erdélyi kürtőskalács és a crnagorac sült hús közös illatát az angol nyelv tartja meg.
Emeltük a tétet. Úgy döntöttünk, s én vállaltam, pedig jól ismerem a városnak azt a részét, hogy csak ott iszunk kávét, ahol a cégéren magyarul áll, hogy kávézó. Óriási betűkkel. Lejjebb állhat angolul (is). A téren harangoztak, mi lépkedtünk. B. J. megkérdezte: a CEU-n lesz az irodalmi estem? B. J. humora kiemelkedő, mindig értékeltem, nagyra tartottam, sokat megnevettetett, amikor mások köpködtek. Természetesen vállaltuk volna, de oda (se) hívtak, ahova viszont hívtak, oda örömmel mentem. Kedves emberek szervezték ezt az irodalmi estem, akárha soproniak, kőszegiek, kecskemétiek vagy az írókboltjások lettek volna – régről ilyen emlékeim vannak. Van a ragaszkodásnak egy olyan szintje, amihez nem kellenek szavak, gesztusok által értjük egymást. Belőlem nem tűnt el, csak az élet alakult máshogy, viszont a világ, amiben az lehettem, aki mindig is voltam, végképp eltűnt.
Az eső elkezdett csöpögni, mi kiértünk annak az utcának a végére, amelynek közepe táján lévő épületben az irodalmi estre sor fog kerülni alig negyven perc múlva. Előttünk a Duna, a szemerkélő eső, B. J. csúszós talpú cipőjében lassabban fog mögöttünk jönni visszafelé, tehát ha kávét akarok, márpedig akarok, ebben az utcában kell megoldanunk, felirat ide vagy oda. Elindultunk visszafelé.
Ez itt nem a reklám helye, K. T. egyébként se tudta, ki az, akit lát, B. J. pedig azt súgta neki, hogy egy keleb, csak én sóhajtottam, hogy Ottlik, valamiféle ráhangolódással a közelgő irodalmi estre (aztán bele is szőttem Triesztet az estbe), kértem egy proseccót meg egy kávét, a pincérlány közvetlensége és kedvessége, amivel mégis vendégként kezelt, lenyűgöző volt, a prosecco tökéletes, a szemem előtt olaszországi délutánok emléke – de nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem kellett kompromisszumot kötnöm.
Elmagyarázom: az igaz ugyan, hogy ahová betértünk, ott az első felirat nem magyar volt, de anyanyelvű. És alatta pedig a magyar felirat (feltételezem, ez a tulajdonos tisztelete az ország iránt, amely őt befogadta, és amelynek fővárosában él, s melynek nyelve magyar), alatta pedig az angol.
Az irodalmi est jól sikerült, volt közönség, a teremben meleg volt, és áradt felém az érdeklődés, bár megjegyezték, hogy a könyvem – szemben más fórumos szerzőkkel – a librinél nem rendelhető, ezt elütöttem egy tréfával, majd megígértem, hogy rákérdezek az igazgató úrnál, a nálam lévő négy példányt elajándékoztam, s már gyalogoltunk is vissza a mélygarázshoz.
Az eső már zuhogott, K. T. nem hozott esernyőt, tehát a sajátom neki adtam, én pedig a fejemre húztam a kapucnim. B. J. cipőjében korcsolyázott mögöttünk, néhány méterrel lemaradva. Azon vitatkoztunk hangosan, hátra-hátrakiabálva B. J. felé, hogy szerinte a chimney kémény-e vagy kürtő is? Vagy a kürtő a kémény része, és akkor a kürtőskalács egy jól sikerült körtőskalács? Mint a kürtőkalap? De B. J. azt válaszolta, hogy úgy vette észre, hogy manapság már nem is kürtőskalácsnak mondják és írják, hanem kürtöskalácsnak, amire én galádul megjegyeztem, hogy ez téged nem zavarhat, mert mindig azt mondod, amikor morgok, hogy a nyelv élő és alakulnia kell. K. T. elgondolkodva megjegyezte, hogy neki az nagyon érdekes, hogy végül is egy olaszhoz tértünk be, mert ő tartotta fontosnak a magyar nyelv használatát. Ezen a ponton elhallgattunk, egy pillanatra megálltunk, a tér üres volt, csak az eső kopogott körülöttünk, amikor megszólaltak a harangok.