Összejött a család, vendéglőbe indultak vacsorára. A fiatalabbak kezükbe sem vették az étlapot, ők McDonald’sot akartak. Talányos, hogy mit ettek. Olyan eset ez, mint hajdanán, amikor a magyarországiak előtt megnyílt a határ, és garmadával kezdték vásárolni a Gorenjét. Nem volt könnyű kibogozni, hogy az éppen hűtőszekrényt, mosógépet vagy más terméket jelentett-e. Ilyesmi értelmet nyert esetünkben ezúttal a McDonald’s is, bizonyosan valamilyen burgert választottak maguknak a család ifjabb tagjai: grammra, ízre, illatra minden kiporciózva. Mit nekik a halászlé vagy a füsttel is fűszerezett rablóhús? A pacaltól meg biztosan visszahőkölnének. Az különben is inkább meglett férfiak eledele.
Nem nagyon tudom „hova tenni” az étkezési szokásainkat, könnyelmű vállalás volna a sokszínűséget beskatulyázni. Mert az erősen gyanítható, hogy a fiatalok számára annyira ismerős a pizzafutár, mint idősebbeknek a postás, de hát reformkonyhás és hagyományos éttermek egyaránt várják a vendégeket; egyre többen pedig a parlagi tyúkokra és a mangalicára, ezekkel együtt pedig a házi konyhára esküsznek. A járvány a kovászos kenyeret helyezte az egészséges táplálkozás homlokterébe, bár az az érzésem, hogy ez sokaknál csak a karantén hozta alkotási vágy röpke beteljesülése volt. Végül pedig ne feledkezzünk meg az aprócska vagy a nagyszabású főzőversenyekről se. Van, aki a túláradó nemzetieskedés alsó fokára helyezi ezeket a rendezvényeket, a falusi nagy evészetekre és természetesen ivászatokra degradálva, pedig épp a hamburgeros étkezési kultúra ellensúlyozása ad nekik rangot. A kezdeti pörköltfőzésektől indulva eljutottunk a hurka- és kolbászfesztiválokig, a szármafőző versenyekig, a kocsonyabemutatókig, a töpörtyűsütésig – ami akár egész disznótorban teljesedik ki – és a vegyes rostélyosokig. Megtoldhatjuk a sort a pálinka- és borversenyekkel, mert mégsem a kólák illenek az ilyesféle étkekhez. Különben pedig éppen az választja el határozott vonallal az ételt és italt is a vendéglői kínálattól, hogy itt semmi sem szabványízű: egyik bográcsban a pörkölt kissé fűszeresebb, a másikban a szakács apró fogása teszi eltérővé, miként a borok és pálinkák ízei is szerteágazóak.
Nem kellene azt hinnünk, hogy a testi örömöknek effajta élvezetét akár a művészemberek is mellékesnek vélték. Ha csak az írókat szednénk sorra – nem is szólva a műveikben szereplő érzékletes leírásokról –, azt láthatnánk, hogy a régiek nem a különlegességekért rajongtak, hanem a „mindennapi” ételekben lelték örömüket. Igaz, hogy Ady kedvelte a francia csigalevest – Párizs rajongójaként illett is hozzá –, a nagy kedvence mégis a kolbásszal, oldalassal dúsított lencsefőzelék volt. Krúdy, a legnagyobb ínyenc, a rácponty mellett a marha- és a körömpörköltet helyezte az étlap elejére. Jóval korábban Mikszáth számára Gundel János megalkotta a palóclevest. Jókai a tiroli máj mellett igencsak kedvelte a róla elnevezett, nagy szemű babból és füstölt malackörömből készült bablevest is.
Nem ebéd az, amit állva kanalazva vagy kézből harapdálva eszünk meg, legföljebb gyorséttermi pótlék. Hogy igazi ebéd kerekedjen ki belőle, ahhoz a konyhában a nagyanyától kell ellesni, hogy mennyi a „csipetnyi só”, mit jelent az „amennyit megkíván”, hogyan kell elválasztani a tojás fehérjét a sárgájától, milyen mozdulatokkal szeleteli a zöldséget vagy keni meg a kalácsot…
Lehet, hogy a hamburgeres világban mindez már fölöslegessé válik. Majd bebizonyítják az újítók, hogy a gasztronómia területén (is) évszázadokon vagy évezredeken át tévúton járt az emberiség, és a húsvéti sonka meg az újévi malac helyett műhúsból uniformizált posztmodern étkek kerülnek az asztalra.
