Ebben a tavaszi télben arra jutottam, hogy valami lelket és testet melengetőt fogok sütni. Alkalom mindig van, névnap, hétvége, valaki hazalátogat. Kérdeztem is, kinek mihez volna kedve. Foszlós kalácsokról kezdtek beszélni, amihez meleg kávét szolgálnak fel. Mazsolás foszlós kalács.
Akár egy Kosztolányi-versben, kezdtem úgy érezni magam, hogy Anyuska régi képe bámul rám, de az valójában már én vagyok magam, az anyuska, aki nekiállhatna dagasztani. Foszlós kalács kávéval? Bizony, mondták nekem. Hm, hümmögtem, mert éppen a múlt héten futottam rá a Tesla telepi bioboltban Divka kávéra, gyerekkorom ízemlékei azonnal rám ugrottak, az arany szélű, bordás testű fehér bögrében a nagyapám elszántan kavarja a Divka kávét, mert csak akkor lesz kellőképpen habos, ha hosszan keverik, a kiskanál már lángot vet, a kristálycukor pedig mind felolvad.
A kávé színe egészen világosbarna lett a keverési folyamat végére, ahogy a nagyanyám felöntötte tejjel, kétujjnyi vastag lett a hab.
Rendben, kiáltottam, kalandra fel, foszlós kalácsot fogok dagasztani! A tudatom és a lelkem mélyén motoszkáltak rosszízű emlékek. Valami azt súgta, hogy nekem a foszlós kelt kaláccsal nincs szerencsém. Egy Rákóczi-túróst csukott szemmel, tévedhetetlenül elkészítek, este hétkor nekiállok, ha úgy van, és tízkor már engedi magát kiemelni a tepsiből. Mármint kóstolási céllal, mert enni mégis csak másnap jobb. De a foszlós kelt kalács mintha nem igazán volna az én kalandozótársam a konyhában. Inkább ellenségem. Duli-fuli bosszantóm. Nyelvét nyújtó kötözködő. De elhessegettem a rosszízű megérzést.
Nekiálltam, ahogyan azt kell is, tej langyos, cukor, élesztő, vaj felolvasztva, aranyos ragyogása jókedvűvé tette a konyhát. A tészta úgy vált le a tál faláról, akárha a kezem után igyekezett volna. Tökéletesen. Bebugyoláltam, meleg helyre tettem, egy órát kelesztettem. Majd még egy órát. Nem akarok beszámolni arról a bodagos kelt kalácsról, amit a foszlós kelt kalács helyett készítettem. Miközben a délutáni kávé mellett lelkesen rágtuk a kalácsot, azon töprengve, hogy az élesztő volt-e a hibás, esetleg a liszt, vagy cukorból tettem túlságosan sokat a tésztába, miközben tehát ezen töprengtünk, ujjainkkal utakat, vájatokat fúrva a kalácsba a mazsola utáni kutatásban, eszembe jutott!
Nem egyszer próbálkoztam kelt kalács sütésével. Nem kellett hozzá túl sok minden. Liszt volt, mert mindenki kapott ötven kilót a munkahelyen. Cukor volt, mert azt is mindenki kapott. Dió a kertben termett. Margarin akadt. Csak éppen az áram ment el, vagy a gáz. És ott ültünk, a tálban a tészta, én meg az ágyon, közös plédben. Kelesztettem, melengettem. Olyan is előfordult, hogy megkelt a tészta, dobta le magáról a konyharuhát, olyan magasra csimpaszkodott fel a tálban. Megfontam a kalácsokat, kakaóval vagy dióval meghintettem a tésztát, feltekertem, patkó alakúra igazítottam a tepsiben, majd betettem a sütőbe – és akkor ment el az áram.
A kilencvenes évek kalandos kalácssütései ilyenek voltak. Eltűnődtem azon, hogy anyámnak, a nagyanyámnak, a dédimnek, a nagynéniknek, az ángyiknak, a szomszéd Gizi néninek, a sarki Joli néninek, a tanító néninek és a konyhás néninek miért sikerült mégis mindig a kelt kalács? Mi az ő titkuk? Mi az a tudás, ami bennem nincs meg? És főként: mi az a titokzatosság, ami a kelt kalácsban megvan, ami miatt azt ennénk.
Vágyunk rá. Hiszen ha nem így volna, nem mondanák nekem, hogy azt süssek, kelt kalácsot, foszlósat. Ne sajttortát és ne lúdlábat, ne almás pitét és ne tökös rétest, hanem kelt kalácsot. Nem fogom tudni megfejteni, hogy miért ellenkezik velem a kelt kalács. Miért bosszant engem? Miért köt belém? Az viszont eszembe jutott, hogy anyám, a nagyanyám, a dédi, az ángyi, a Mici és a Maca néni, ahogyan a szomszéd Gizi néni is, ők mind-mind előbb begyújtottak. Meleget csináltak fával, aztán álltak neki tésztát dagasztani.
A sporhet szélén a langyos tejben úgy emelkedett az élesztő, hogy kistányérral kellett összeügyeskedni, nehogy kifusson. Vajon ilyen emlékek jutnak eszünkbe? A fatüzelésű sporhet? A kiskonyha? A sok jó kis helyen is elfér? Gyertyavilágítás mellett egy pohár bor és zsíros kártyapakli? Ezért kérnek engem, hogy kelt kalácsot süssek? Ami egyszerre olyan, akárha valami téli hangulatú Kosztolányi-versben volnánk, és egyszerre olyan, mint az élet volt errefelé hosszú évtizedeken keresztül. Ezt már ismerjük. Ismerjük a lemondás ünnepeit. Tudunk vele varázsolni. De igazából abban bízunk, hogy ezek a tapasztalatok mégis csak emlékek maradnak.
