Érdeklődéssel szoktam olvasni, hallgatni, nézni az információkat, ha a fővárosi és a vidéki ember vagy közösség viszonya kerül szóba. Legföljebb furcsállom, amikor a fölfelé törekvő vidéki politikus szapulja a kisvárosi és a falusi embereket – önmagát alighanem kivételnek tekinti –, mondván, a tanulatlan vidékiek tudatlanságuk következtében rosszul látják a világot – mert nem a progresszió követői. (Mintha az illyési puszták népének korában élnénk.) Így hát téves irányt választó politikusokra bízzák az országot. Szemmel láthatóan fájlalja, hogy nem a magyar főváros többségének útját követi a népességben nyolcvan százalékot kitevő vidék.
Arra biztosan nem gondol, hogy a vidéki ember esetleg kételkedőbb, meggondoltabb, inkább hisz a szemének, mint a médiának. Úgy vélekedik, hogy amíg falujában nem találkozik néhány transzneművel, addig fölösleges nagy feneket keríteni az ügynek, beállni a sorba diktatúrát és jogfosztottságot kiáltani, ha nincs kiért, csak ki ellen van.
Homoszexuálist állítólag látott már, de nem bánja, hogy erről nincs egyértelmű bizonyítéka, különben pedig jól megvannak egymás mellett, de egymás nélkül is. Úgy látja, mintha az embereknek vagy az emberiségnek nem lenne elegendő gondja, ezért ki kell találni újakat, és ha már működni látszik a tömegességében marginális találmány, rá kell hajtani, hogy közgonddá növekedjen. Ha a fontosságát úton-útfélen kürtöli a sajtó, lassacskán gyanússá válik a tagadó sokaság, ezért hallgatásra inti magát, és máris a hangoskodók elsöprő fölényét véli látni az, aki nem az észt követi.
Persze politikusunknak az sem jut eszébe, hogy esetleg a csordaszellem nagyobb erővel uralja a fővárost, mint a vidéket. Mert (mindenütt) mindenki abba a moziba igyekszik, amelybe tömegesen mennek az emberek; azt a cikket olvassa el a világhálón, amelyre már sokan rátekintettek.
Okos emberek vélik úgy, hogy a rengeteg hatás miatt az egyének lassacskán elvesztik saját identitásukat: nem érdemes gondolkodni, véleményt alkotni, amikor tálcán kínálják a megoldást, a helyeset. Különben meg George Orwell is úgy látja: „Mindig együtt üvölteni a tömeggel, ez a jelszavam. Csak így lehet biztonságban az ember."
Nincs nagy értelme egymással szembeállítani a fővárost és a vidéket, mert úgyis sántítanának az érvek és az ellenérvek. A tudás, persze, előszeretettel vándorol a nagy központokba, de lehet, hogy vele együtt a csordaszellem is. Meg a világtendenciák követésére sarkalló sznobizmus. Mert az okostelefonnal kószáló kisvárosi, láthatóan nem a felső tízezrek körébe tartozó polgár, ugyanúgy kezében hordoz már minden információt, mint a fővárosi, némely részét bizonyosan a fejében is. Csak hát az ismeret mennyisége akkor nyer értéket, ha a helyére tudjuk tenni: gondolkodni, mérlegelni vagy – mint szó volt róla – ezeket mellőzve „együtt üvölteni a tömeggel".
Ez utóbbi tűnik elő mostanában, amikor az orosz–ukrán háború hírei uralják a médiát. Az államok, szervezetek pedig tömegével ítélik el – nem megalapozatlanul – az orosz agressziót, és szankciókat alkalmaznak a támadóval szemben. No, ezek az intézkedések már nem mindig a falusi gondolkodó ember hozzáállását tükrözik, mert ő kétszer is meggondolná, hogy büntet-e akkor is, ha esetleg magának nagyobb lesz miatta a kára.
És aligha kreálna belőle tragikomédiát, de inkább bohózatot, miként azt tette valamilyen nemzetközi macskaszövetség, amikor úgy döntött, hogy az orosz macskákat nem regisztrálják, a szépségversenyeken nem léphetnek föl, ehelyett az ukrán macskatenyésztőket támogatják. A tömeghisztéria felé vonuló csordaszellem jegyében mindenkinek, falusinak és nagyvárosinak egyaránt színt kell vallani? Még a macskásoknak is be kell állniuk a sorba?
Igaz, a tegnapi abszurd ma már realitás.
