„Aki uralja a nyelvet, uralja a gondolatokat is. Aki uralja a múltat, uralja a jövőt. Aki uralja a jelent, uralja a múltat is” – mondja az egyetemi tanár, miután végighallgatott egy általa gerjesztett, hosszú vitát a hallgatók között. Kíváncsi volt rá, mit gondolunk arról, hogy különböző sajtótermékeket propagandamédiának, egyes demokratikusan megválasztott kormányokat pedig diktatúrának titulálnak. Érdeklődött, szerintünk létezik-e független-objektív sajtó. Érdekelte, mit gondolunk arról, hogy a mainstream médiában tömegesen fasisztának, rasszistának, homofóbnak bélyegeznek embereket. A diákok – mit sem sejtve arról, hogy egy kísérletben vesznek részt – készségesen vitázni kezdtek a jelenségekről. A tanár, látva, hogy a többség a fősodor kommunikációját tükröző álláspontot fogalmazott meg, megdöbbenésünkre a következő megállapítást tette: „Önöket megvezették. Azokat a narratívákat sulykolják, amelyeket egy domináns politikai erő megfogalmazott. Ha az ember valóban az objektív valóság megértésére törekszik, és nem egy objektívnek nevezett politikai narratíva rabjává akar válni, ahhoz ki kell szélesíteni a látókörünket.”
Kísérletéről szólván pedig annyit mondott: „Az emberek csak behatárolt nyelvi és fogalmi keretek között képesek gondolkodni. Ezt a keretet pedig a világ domináns politikai erői szabják meg. A fogalmak elfoglalásával kezdődik az a nyelvi uralom, mellyel szemben a fizikai hatalom tehetetlen és egyben idejétmúlt.” Kétségtelen tény, bármelyik ország politikatörténetét is ütjük fel, a nagy dolgok beszédekkel kezdődnek bennük. Az előadott mese megragadja a képzeletet, és erős kötéllé sodorja az azonosulás szálait. Sőt, Jean Sévillia szerint az értelmiségiek „gyilkos szavakkal” meg tudják semmisíteni ellenfeleiket, akiket a gonosz (a fasizmus, az imperializmus, a gyarmatosítás) megtestesítőiként mutatnak be. Amennyiben azt gondoljuk, hogy mai fogalmaink történelmi kuriózumok, érdemes megvizsgálni, a diktátorok mennyire igyekeztek megszerezni a nyelv feletti uralmat, birtokolva a közbeszéd világán keresztül az emberi elmét. Sztálin a tengelyhatalmakat egyöntetűen fasisztáknak bélyegezte. Magát népi demokráciának nevezte a legvadabb Rákosi-rezsim (ilyen módon az ellenfeleik antidemokratákká váltak). A Kádár-rendszerben „ellenforradalom” alatt 1956. október–novemberét értették, amikor egy valódi népfelkelés spontán demokráciát hozott létre. Lenin az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárton belül egyébként kisebbségben lévő frakcióját „többséginek” (bolsinsztvo) nevezte, ezáltal két legyet ütött egy csapásra: pozicionálta a sajátjánál nagyobb, de nem forradalmi frakciót, amely egyúttal automatikusan megkapta a „kisebbség” (mensinsztvo) nevet. Valódi varázslat ez: szómágia, a kimondott szavak erejének tudatos használata. Ehhez hasonló volt az 1912-ben alapított és a bolsevik puccsig illegálisan terjesztett Pravda (igazság) címadása is, amely 1991-es megszűnéséig minduntalan okot adott annak a keserű, orosz nyelvű politikai viccnek az elsütésére, amely szerint „sehol annyit nem hazudtak, mint az Igazságban”.
Pontosan ez történik ma is: az elfogadható vélemények spektruma behatárolásának vagyunk tanúi. Avram Noam Chomsky amerikai nyelvész a következőt mondta a jelenségről: „Úgy lehet a legokosabban elérni, hogy az emberek passzívak és engedelmesek maradjanak, ha szigorúan behatároljuk az elfogadható vélemények spektrumát, de e spektrumon belül engedélyezzük a nagyon élénk vitákat, sőt még támogatjuk is a kritikus vagy szakadár nézeteket. Ez megadja az embereknek a szabad gondolkodás érzetét, miközben a rendszer alapfeltételeit folyamatosan megerősítjük a megvitatható nézetek behatárolásával.”
