Azt mondják, egy kutya akár tíz évvel is meghosszabbíthatja az életünket. A szeretet, a gyengédség, a törődés és a baráti kapcsolat, amit egy kutya jelent, mérsékli a stressz negatív hatásait. Érzem is mindezt, amikor egy nehézkes világpolitikai témájú cikk megírása közben szünetet tartok, és családi házunk udvarán a west highland white terrier fajta, néhány hónapos kiskutyánkkal játszom. Teljesen megfeledkezek magamról, a mögöttem hagyott, fárasztó órákról.
Eldobom a kiskutya labdáját. Ő utánaszalad, pajkosan elkapja, fut vele néhány kisebb kört az udvaron, majd visszahozza nekem, dobjam el újra. Csak az jár a fejemben, mennyivel gazdagabb lettem, amióta velünk van. A mámoros, álomszerű állapotból a telefoncsörgés húz vissza a valóságba: a munkahelyemről hívnak, és arra kérnek, nézzek rá a hírfolyamra. Amíg békében játszadoztam a kutyánkkal, addig mások életük talán legszörnyűbb pillanatait élték meg.
Idén augusztus utolsó hétvégéjén a tihanyi Tranzit fesztiválon találkozhattam először Robert C. Castel magyar származású izraeli biztonságpolitikai szakértővel.
Az orosz–ukrán háború kitörése óta kis túlzással minden médiamegjelenését végignéztem/elolvastam: talán ez az oka annak, hogy úgy éltem meg a pillanatot, mintha egy általam nagyra becsült, kifejezetten kedvelt, közeli barátommal futottam volna össze a rendezvényen. A néhány perces diskurzus során megkérdeztem tőle, mit gondol, mikor érhet véget az orosz–ukrán háború. A média szerepére utalva a következőt válaszolta: „A mostani konfliktusnak egy másik fog véget vetni. Mint ahogy az orosz–ukrán háború véget vetett a világjárványnak, úgy fog egy másik konfliktus véget vetni ennek a háborúnak.” Szinte biztos vagyok benne: ő sem gondolta akkor, hogy mindez saját hazájában fog megtörténni. Október 7-én ugyanis a Hamász megtámadta Izraelt. A palesztin csoport fegyveresei a tatárjárást megidéző kegyetlenséggel gyilkoltak halomra csecsemőket, nőket, gyermekeket, férfiakat. Robert pedig tartalékos katona lévén a frontvonalra vonult, számos magyar követőjének közelebb hozva ezáltal a közel-keleti háborút. „Mindenki, aki ma reggel fogat mosott, adjon hálát az Úrnak, hogy ilyen luxusban volt része, mert vannak olyan helyzetek, amikor ilyen alapvető dolgokat sem tudunk megengedni magunknak, és van, hogy a golyóálló mellény nem kerül le a hátunkról napokon keresztül. Láttam korábban testközelből néhány háborút, amiket azonban itt láttam, teljesen megváltoztatott. Mindenki nyúljon a legszörnyűbb rémálmaihoz, és azokat szorozza meg. Már nem vagyok ugyanaz az ember, aki a háború előtt voltam” – nyilatkozta a Mandinernek közel egy héttel a háború kitörése után.
De miért kellett ennek megtörténnie? A valódi okokat sosem fogjuk megtudni. A geopolitikai versengésben nincsenek szabályok: itt beáldozni pár tíz- vagy akár százezer emberi életet és teljesen elfogadott, ha megvan mögötte a megfelelő ügy. Az USA első számú gazdasági és katonai ellenfele Kína. Nem ok nélkül aggódnak: Kína gazdasága az előrejelzések alapján 2030-ra meg fogja előzni az USA-ét. A Közel-Kelet destabilizálásával a kínai Egy övezet, egy út programnak tesznek igazán keresztbe, ugyanis Kína azt tervezi már régóta, hogy helyreállítja a korábbi selyemút mintájára működő, gigantikus profitokkal kecsegtető kereskedelmi hálózatát. De ugyanúgy Oroszországnak is számos érdeke fűződhetett a konfliktushoz (az USA katonai figyelmének megosztása). Egy biztos: az USA világhatalmi státuszának gyengülésével számos konfliktus kitörésének lehetünk majd tanúi az előttünk álló évek során. Néha érdemes megállni egy pillanatra, és belegondolni, mennyire jó most nekünk itt, a békében. Talán átértékeljük saját életünket ennek hatására.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
