„Terrortámadás miatt lefújták a Belgium–Svédország mérkőzést” – jön velem szembe a tragikus hír a világháló böngészése közben. Londonban, Berlinben, Brüsszelben, Párizsban és sok más európai nagyvárosban palesztin terrorizmust éltető, antiszemita tüntetéseket tartanak (néhány héttel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartottam, hogy a második világháború borzalmai után hasonló megtörténhet Európában). Közben közép-európai országok sorra jelentik be, hogy újra bevezetik a határellenőrzést a bevándorlók okozta problémák miatt. Vége hát a schengeni egyezménynek? A nyugati világ és azon belül Európa hívó szava még ma is a szabadság, a biztonság, a demokrácia és a jólét. De mégis hogyan képzelhető el a szabadság, ha Európa népei újra határokat húznak egymás közé? Hogyan képzelhető el a szabadság, ha egy európai állampolgár nem érezheti magát biztonságban, amikor a saját nemzeti mezében szurkolni megy az unió fővárosában? Ilyen körülmények között egyáltalán meddig tartható a jólét? Létezik-e még egyáltalán demokrácia? Hiszen az európai polgárok megvezetés nélkül biztosan nem szavaznának olyan politikai formációra, amely a nagybetűs nyugati értékek ellen cselekszik. Jogosan merül fel hát bennünk a kérdés: mégis mi történik Európában?
Az elmúlt évtizedekben országaink elkezdték felszámolni karakterüket, hogy egy nagy egység, az egyének kollektívájának részeivé válhassanak, hogy állampolgárai többé ne magyarok, németek vagy franciák, hanem világpolgárok legyenek. Bíztunk egy olyan világban, amely egyszerre hirdette magát radikálisan individualistának és hatalmas erejű kollektívának. Kollektívának, amely igazán sosem volt. Hiszen a közösségelvűség lokális kisközösségeit megölni kívánta, felszámolva a családi, a nemzeti identitás legapróbb elemeit is. A kártyavár összedőlni látszik, mi alatta roskadunk. Korunk olyan hatalmas és halaszthatatlan kérdéseinek láttán, mint a népesség csökkenése és elöregedése, a csökkenő ipari termelés, a munkanélküliség, a bevándorlás, a terrorizmus, a demokrácia hanyatlása, az állami eladósodás vagy a növekvő bűnözés, alig kételkedhetünk abban, hogy a következő évek politikai döntései meghatározóak lesznek az európai földrész hosszú távú túlélése szempontjából. A demográfiai problémák – amelyek az összes többi gondot okozzák – hosszú távú kezelése helyett a kontinens az akut problémamegoldást választotta. Miközben ma már világosan látszanak a bevándorlás rövid és hosszú távú, vészjósló következményei, az EU ahelyett, hogy világosan közvetítené, nincs szükség illegális bevándorlásra, egy olyan csomag elfogadása felé halad, amely azt az üzenetet hordozza: Gyertek csak! Közben közel-keleti és afrikai konfliktusok sorai bontakoznak ki a szemünk előtt. Egyéni célok helyett közösségben gondolkodó, minket elpusztítani vágyó emberek tömegei indulhatnak meg felénk, s az európai polgár továbbra sem hajlandó távolabb tekinteni a saját orránál.
Ha az egyre fenyegetőbbnek tűnő válság az Európai Unió polgáraiban fel tudná ébreszteni az összetartozásnak azt a szellemét, amely minden állam és kultúra nagyságának egyetlen letéteményese, remélhetnénk, hogy Európa a jövőben minden újabb politikai és gazdasági veszélynek ellen tudna állni. Európa harca tehát a személyes névmások között zajlik. A siker kulcsának a többes szám első személy diadalának kellene lennie az egyes szám első személy felett. A XIX. század elejének híres amerikai elnöke, James Madison mondása szerint a politikai harcokat nem kell teljesen megnyerni és nem lehet teljesen elveszíteni. Európa azonban, úgy tűnik, ha nem változtat, hamarosan teljes politikai harcot veszít az iszlám ellen. Ha nem vigyázunk, néhány év múlva már az sem lesz kérdés, hogy kereszt vagy félhold lesz-e Európa sírján…
Nyitókép: Pixabay
