Mennyei sütőtök- és fahéjillat lengte be a konyhát, amikor a nagymamájuk az ősz beköszöntekor isteni tökös lepénnyel kedveskedett nekik, s talán éppen ez a pillanat jelentette ennek a varázslatosan szép évszaknak a kezdetét: az az érzés, amikor a sütőtök és a fahéj illata a karamellizálódó cukoréval vegyült, és már szinte összefutott a nyál a szájukban, mert tudták, rövidesen megérezhetik azt az utánozhatatlan ízkavalkádot, amivel csakis a nagymamájuk tudta megajándékozni őket, még ha nem is tette ezt olyan gyakran, mint ahogyan ők szerették volna, ha ugyanis rajtuk múlt volna, reggel, délben és este is szívesen fogyasztották volna azt az egyszerű, mégis igen nagyszerű édességet, az is mindegy lett volna nekik, hogy étkezés előtt, közben vagy éppen után, sőt talán még abba is beleegyeztek volna, ha azt mondták volna nekik, hogy nem előtt, közben vagy után, hanem helyett fogyasszák. Ilyet azonban sohasem mondtak nekik, főleg nem a nagymama, nem is lett volna neki miért, hiszen büszkeséggel töltötte el, hogy ilyen módon is örömet szerezhet az unokáinak, akik közül az egyik mindig ott kotnyeleskedett körülötte, figyelte, amit csinált, nem szólt bele, legfeljebb, ha úgy látta, valami nem tökéletes, vagy legalábbis nem olyan, mint ahogyan azt megszokta – hiányzik a tészta egyik sarka, egyik oldalán vastagabb a töltelék, mint a másikon, esetleg nem jutott mindenhova elegendő mennyiségű fahéj vagy cukor –, ezt azonban csakis a minél tökéletesebb végeredmény elérése érdekében tette, nem azért, mert esetleg nem bízott volna a nagymamája szakértelmében, hiszen tudta, hogy az, ami kikerül a kezei közül, végül így vagy úgy, de mégiscsak tökéletes lesz. A másikat valamivel kevésbé nyűgözte le a konyhaművészet rejtelmes világa, ő szívesebben üldögélt az ebédlőasztalnál, és rajzolgatott, festegetett vagy valamilyen kézműves-tevékenységgel múlatta az időt, a kóstolásra azonban ő is mindig belelkesedett, vagy az is lehet, hogy csupán nem akart kimaradni a jóból.
Aztán, ahogy teltek az évek, s változtak az idők, mert azok folyamatosan változnak, függetlenül attól, hogy nyomon követjük-e a változásaikat, vagy hirtelen eszmélünk rá a bekövetkezésükre, már egyre kevésbé fonódott össze számukra az ősz kezdete azzal a mennyei sütőtök- és a fahéjillattal, amelyre szívesen emlékeztek ugyan vissza, ám egyre nehezebben idézték fel, ugyanis mind halványabban élt az emlékezetükben. Nem azért, mert esetleg nem találkoztak volna azóta megannyiszor hasonlóval, hanem azért, mert bárhol is érezték, soha nem volt ugyanaz, mint amire vágytak, pedig abban valószínűleg nem volt semmilyen trükk, semmiféle különleges praktika, hiszen a nagymamájuk egyszerű, tiszta lelkű asszony volt, aki feltehetően még csak nem is gondolkodott ilyesmin, hanem tette a dolgát, mindig a legjobb tudása és belátása szerint, s talán éppen ezért volt annyira egyedi és megismételhetetlen az, amit csinált.
Ami talán a leginkább hiányzott nekik a számtalan helyen kóstolt, igen sokféle módon elkészített tökös lepényből, amelyek közül mindegyik finom volt a maga módján, na jó, talán nem mindegyik, hiszen volt egy-kettő, amit valami furcsa fűszerrel szeretett volna még különlegesebbé tenni a készítője, ám próbálkozását korántsem koronázta olyan osztatlan siker, mint amilyet el szeretett volna érni vele, a végeredmény ugyanis inkább volt érdekes ízűnek, mintsem finomnak nevezhető, legalábbis nekik, mert hát ízlések és pofonok, mint tudjuk, különböznek, szóval ami a leginkább hiányzott, az maga a rituálé volt, amely körüllengte és élménnyé nemesítette a süteménykészítést.
A nagymama ugyanis soha nem méricskélte dekára vagy grammra pontosan a hozzávalókat, inkább maréknyi, diónyi meg gyűszűnyi egységekkel dolgozott, ami egy gyermeknek önmagában is óriási élmény – kedvére markolászhatja a hozzávalókat, senki nem szól rá, ha esetleg egy picit mellé is szór belőlük, mivel mással is megesik, ugye, majd le- vagy feltörlik –, a tészta gyúrásáról és nyújtásáról meg a tök reszeléséről nem is beszélve, amelyekre gyermekként igen felelősségteljes feladatokként tekint az ember, hiszen tudja, ha valamit nem úgy csinál, ahogyan kellene, a végeredmény sem lesz olyan, amilyennek lennie kellene.
Sok év után aztán az egyikük, az, amelyik mindig ott botladozott a nagymamája körül, úgy döntött, átadja magát az emlékeinek, és ha már beköszöntött az ősz, az a varázslatos szép évszak, amelynek az idő előrehaladtával egyre kisebb jelentőséget tulajdonít az ember, nekiveselkedik, és megpróbálja elkészíteni gyermekkori kedvencét. Előkerült az a megsárgult, itt-ott összeflekkezett papírfecni is, amelyre egykor gyöngybetűkkel írta fel a hozzávalók sorát meg az elkészítés módját, majd miután végigolvasta, önfeledten markolt bele a lisztbe, határozott mozdulattal kanalazta az edénybe zsírt, szórta bele a csipetnyi sót, majd óvatosan elkezdte gyúrni, miközben néhány percre újra gyermeknek érezte magát. Összeállította, betette a sütőbe, és büszkén dőlt hátra, gyermeki várakozással figyelve, hogy a sütőtök, a fahéj és a karamellizálódó cukor kiáramló illata hogyan lengi be a konyhát, illetve miként emeli fel és röpíti őt el abba a bizonyos régóta vágyott, ám jó ideje letűntnek hitt világba.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
