„Az irigység többnyire azokra jellemző, akik mások sikerében a maguk kudarcát látják, és ez bántja őket” – mondta a sajtónak évtizedekkel ezelőtt a XX. század egyik legnagyobb filmcsillaga, Carlo Pedersoli, ismertebb nevén Bud Spencer. Az idézet rövid budapesti tartózkodásom alatt, a tömegközlekedésen jut eszembe, ahol éppen egy érdekes diskurzusnak vagyok tanúja. Középkorú, kissé alkoholszagot árasztó, jól láthatóan mámoros állapotban levő férfiak éppen azt fejtegetik, mennyire unszimpatikus számukra a magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitányának, Szoboszlai Dominiknek az (általuk vélt) arroganciája.
Megjegyzik azért, hogy kifejezetten örülnek a válogatott sikereinek, de szerintük a Liverpool sztárja „visszavehetne kicsit az arcából”. A beszélgetést érdekesnek találom annak fényében, hogy jómagam soha nem tapasztaltam arroganciát a magyar válogatott sztárjától.
Alig néhány nap telt el a fenti jelenet után, amikor a magyar csillag menedzsere, Eszterházy Mátyás rövid előadásában beszélt Szoboszlai mentalitásáról. „Az álarc vagy egyszerűen – a Magyarországon különösen szokatlan – tiszta önkép s az az alapján megmutatkozó magabiztos viselkedés mögött a tudás és az abba vetett hit áll. Éppen ezért vallom, az egyik legfontosabb szempont, amiért a karrierépítés egyik fázisában Nyugat-Európában nevelkedjenek tovább a magyar tehetségek. Mert ha valakiben a tehetség megfelelő szorgalommal párosul, külföldön jobban ki lehet bontakoztatni. Itthon valóban gyakran találkozunk azzal, hogy ha valaki tehetséges, és hisz önmagában, akkor azt megbélyegzik, nagyképűnek titulálják. Ezt a részét a személyiségének próbálják megszüntetni. Ami azért baj, mert e nélkül nem tudsz sem sikeres vállalkozó lenni, sem sikeres sportoló. Ez egy nagyon fontos dolog” – mutatott rá Szoboszlai menedzsere.
A közelmúltban visszavonult futball-legenda, Zlatan Ibrahimović nemrég nagyinterjút adott, és megkérdezte a riportert, mit gondol, viccel-e, amikor Istenként hivatkozik önmagára. Kifejtette, nem viccel, mert amikor a pályára lép, úgy gondolja, mindenkit legyőzhet. Mint mondta, ez egy fontos mentális adottság a sportban. „Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy legyőzném-e a nehézsúlyú bokszvilágbajnokot, Tyson Furyt, azt mondanám, hogy persze, megverném. Fejben igen. Ám ha a ringbe lépnék, két másodperc alatt kiütne Fury. A mentális oldala arról szól, hogy igen, képes vagyok rá. Ez a győztes felfogás” – mondta a svéd legenda. Ahhoz tehát, hogy sikeresek legyünk, mindenképp szükségünk van egyfajta egészséges önbecsülésre, amelynek társulnia kell egyfajta (munkához és a szociális környezethez való) alázattal és hittel. De mégis mi lehet az oka annak, hogy szociális környezetünk megpróbálja kiölni belőlünk a Szoboszlai menedzsere által emlegetett győztes mentalitást?
Az evolúció is úgy formált bennünket, hogy folyamatosan, kényszeresen előnyre kell törekednünk embertársainkhoz képest. Bármiféle fölény növelheti a korlátozott javak megkaparintásáért folytatott verseny során az esélyeinket. A legtöbben arra törekszünk, hogy fölérendelt vagy minimum mellérendelt viszonyba kerüljünk másokhoz képest. Ha azonban találkozunk egy bizonyos szempontból fölöttünk álló, például sikeresebb emberrel, akkor nem feltétlenül tudatosan, de olyan eszközökhöz nyúlunk, amelyekkel az ő érdemeit kicsinyítve lehúzhatjuk a saját – általunk elképzelt, valójában nem létező – szintünkre az illetőt. Márpedig az irigység, a gúny és a kibeszélés erre a célra tökéletesen alkalmas eszközök – az illúzió szintjén legalábbis. Ám ha egészséges önbizalmunk van, más egészséges önbizalma sem fog zavarni bennünket. Az irigység tehát egy vészjelzés. Önmagukkal van ilyenkor problémánk.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
