Izgatottan figyelte, ahogyan a kézzel hajtható, fazékkék műanyag borítású diavetítőn egymást váltogatják a szebbnél szebb képeken megelevenedő mesefilmkockák, mindannyiszor, amikor éppen arra esett a választása, márpedig gyakran esett rá, hiszen az volt az egyik kedvence – és nem mellesleg azt tartotta az egyik legtanulságosabbnak is mind közül –, a Tücsök és a hangya című, amelyet vagy százszor megnézett, s már szinte kívülről fújt, pedig még csak olvasni sem tudott, meséli az egyik kedves barátom, nem tagadva, ha nagyon megerőltetné magát, talán ma is fel tudná idézni a történetet, még ha nem is feltétlenül szóról szóra: „Mit csinált a tücsök nyáron? / Csak muzsikált hét határon. / Aztán jött a tél a nyárra, /s fölkopott a koma álla. / Szomszédjában élt a hangya: / éhen ahhoz ment panaszra, / s arra kérte, egy kevéske / búzát adjon neki télre.”
Mindez akkor jutott eszébe, amikor egy kávé mellett a takarékoskodásról beszélgettünk, ki mikor hogyan és legfőképp mennyit tud félretenni napjainkban, egyáltalán mennyire érez késztetést rá, hiszen folyamatosan ott lebeg a fejünk felett az a kettősség, amelynek egyik pólusa az, amit napjaink társadalma diktál: élj a mának, élvezd ki a jelen minden pillanatát, ne törődj a jövővel – mintha csak a tücsök életmódját látnánk megelevenedni, a másik pedig az, amit szüleinktől tanultunk: tegyél félre minél többet, hogy ha majd szükséged lesz rá, legyen mihez nyúlnod – mintha a hangya szorgosságát vélnénk felfedezni mögötte.
Az igazság valahol a kettő között van, csak hát olyan nehéz megtalálni a helyes arányt, mondja némi bizonytalansággal a hangjában, amit annál is inkább megértek, mivel tudom róla, hogy soha nem az volt rá a jellemző, hogy azt a bizonyos arany középutat keresse, sőt, már gyermekkorától kezdve kifejezetten utálta, ha valaki arról beszélt, ugyanis volt egy rokona – ha jól emlékszem, ángya, ebben azonban már nem vagyok teljesen biztos, igaz, a lényeg szempontjából talán nem is fontos –, aki folyton ezt emlegette, és már annyira unta, hogy legszívesebben a fejéhez vágta volna asztalostul, székestül, mindenestül, csak hát jólneveltsége folytán mégsem szólhatott vissza neki, hogy vette volna az ki magát, meg nagy valószínűséggel nem is értette volna, mi a baja vele, hiszen az a bizonyos rokon nem olyan ember volt, akire az lett volna a jellemző, hogy elfogadja mások igazságát, kizárólag a sajátja létezett számára, arany középutastul meg minden egyebestül. Egyéb tényezők mellett talán némiképp ez is közrejátszott abban, hogy ő – mármint a barátom – később is mindent teljes erőbedobással szeretett csinálni, legyen szó akár tanulásról vagy munkáról, akár sportról vagy szórakozásról, semmit sem tessék-lássék módon végzett, hanem „ami a csövön kifér” szellemiségben, aminek nyilvánvalóan volt jó és rossz oldala is, ő azonban inkább a jót szerette hangsúlyozni, hiszen elsősorban mégiscsak rá volt jellemző ez az attitűd, és mint tudjuk, minden szentnek…
Azóta azonban sok minden megváltozott, nemcsak azért, mert idősebb és ezáltal talán bölcsebb is lett – vagy ha bölcsebb nem is, kompromisszumkészebb mindenképp –, hanem azért is, mert azóta már nemcsak önmagáról kell gondoskodnia, hanem másokról is, és ez bizony akarva-akaratlanul is átformálja az embert, olyan pluszterheket ró rá, amelyek másféle felelősségvállalást követelnek meg tőle, mintha csak önmagáért kellene megküzdenie az élet nehézségeivel. Az arany középutat azonban azóta sem kedveli, ha lehet, inkább az igazságot keresi, a sajátját, másoké tükrében, ami ugyancsak valamiféle összehasonlítási alapot kínál számára, hasonlóan az arany középúthoz, hiszen az a bizonyos rokona is mindig azt magyarázta neki – ezt onnan tudom, hogy már korábban is többször mesélte –, hogy meg kell nézni valakit, akinek jobb, valakit, akinek rosszabb, majd azok fényében értékelni mindazt, ami nekünk adatik meg.
Ez a hozzáállás értelemszerűen az anyagi javak birtoklására is érvényes, feltéve persze, ha úgy akarjuk, amivel kapcsolatban egyébként – ezt maga is elismeri – koránt sincs könnyű dolgunk, hiszen felgyorsult világunk folyamatos fogyasztásra ösztönöz bennünket, ami a rendelkezésünkre álló anyagi javak mennyiségével való állandó elégedetlenséget vonja magával. Mindehhez jócskán hozzátesz az online tér látszatvalósága is, amelyben mindenki szebbnek, jobbnak, többnek próbálja láttatni magát annál, mint ami a valóságban, és ez igencsak megnehezíti a reális helyzetkép felvázolását, még akkor is, ha nem feltétlenül akarunk – ahogyan a rokona tanácsolta – megnézni valakit, akinek jobb, valakit, akinek rosszabb, majd azok fényében értékelni mindazt, ami nekünk adatik meg.
A takarékoskodással kapcsolatban végül is nem jutottunk igazán egyről a kettőre, hiszen egyikünk sem merte kimondani, hogy mégiscsak meg kellene találni azt a bizonyos arany középutat, azt azonban elhatározta, hogy ha kell, a föld mélyéről, ám mindenképpen előkeríti azt a kézzel hajtható, fazékkék műanyag borítású diavetítőt meg a kedvenc meséjét, és levetíti a saját gyermekeinek. Ha nem érdekli őket – hiszen ők azért a mesék képkockáinak váltakozása tekintetében is igencsak más sebességen nőttek fel, mint amit a régi, kézzel hajtható diavetítő tud kínálni számukra –, akkor a saját örömére, szabadon és meglehetősen sajátos módon, mondhatni, az arany középutat betartva értelmezve azt, hogy éljen a mának, élvezze ki a jelen minden pillanatát, és ne törődjön a jövővel.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
