Naponta látom az apró gyerekeket, amint az iskolába igyekeznek, vagy éppen hazafelé tartanak, kissé előredőlve, mert húzza a hátukat a súlyosnak tűnő táska. A járásukról azt olvasom le, hogy valóban nehéz az iskolai poggyászuk, esetleg ők kicsik és gyengék a teherhez. És arra gondolok, hogy az oktatás az évtizedek alatt – amikor még mi koptattuk a falusi iskolapadot – biztosan sokat változott, nyilván fejlődött, csak éppen a háton cipelt táskába zárt tudomány mennyisége és súlya maradt a régi. Bár a hátitáskát akkoriban még „nem fedezték föl”, vagyis azt, hogy árt a gyerek gerincének, ha egyik oldalra húz a kézben tartott súly, ezért egészségügyileg az egyenletes megosztás a helyes. Persze ha végiggondoljuk a helyzetet, rájöhetünk, hogy a gyerekek váltogatták a táskát, ha kifáradt az egyik kezük. Azok olyan füles táskák voltak, mint amilyeneket mostanában leginkább ügyvédek kezében lehet látni. Filmeken biztosan: asztalra fektetik a bíróságon, és szedik ki belőle az iratokat. A mienk sem lehetett könnyű, mert jól meg kellett tömni, hogy minden beleférjen, ezért időnként elfeslett a varrásnál. Ilyenkor erős cérnával öltöttük össze, mert a család anyagi helyzete fölülírta az új és a szépség iránti igényt.
Amint figyelem a kisiskolásokat, az is fölvetődik bennem, hogyha ötven-hatvan év múltán ugyanakkora táskába férnek be az iskolai kellékek, mint régen, akkor talán nem is módosult semmi a tudás átadásának módszereiben, meg a mennyiség is maradt a régi. Esetleg a tartalma változott? Hacsak nem fölöslegesen teszi meg az utat naponta a háztól az iskoláig a könyvek legtöbbje: „hátha szükség lesz rájuk”, és elég gyakran nincs. (A gimnázium kezdetén úgy gondoltam, magam is fölmérhetem, mi kell az órára. S mert a rövid ideig az osztályomat oktató magyartanárnő akkor épp azt a könyvet kérte, amelyet korábban sosem, egyesre taksálta a „hanyagságomat”. Meglett a nevelő hatás: vittem aztán magammal tücsköt-bogarat.)
Hosszú utat kell végigjárnia a diáknak, hogy „önkényeskedhessen”. Mi az érettségi előtt éreztük azt, hogy végképp a magunk joga eldönteni, mit észszerű cipelni, nem a tanáré. Így negyedikben egy százlapos nagy formátumú kemény fedeles füzet kiszolgált minden tantárgyat, néha talán mellé kellett csapni egy könyvet.
Ilyen kényelemben csak a nálunknál idősebbek lehettek kisiskolás korukban, amikor szatyrukba, otthoni készítésű oldaltáskájukba csupán a palatáblát kellett beletenniük a palavesszővel és szivaccsal együtt, később pedig egy könyvet is mellé. Mert nyolcvan-kilencven esztendővel ezelőtt még egyetlen könyvbe belefért az egész évi tananyag. Vagy talán többévi is. Lényegre törően.
A palatábla pedig a környezetvédőknek bizonyosan most is tetszene, hiszen sok papír megspórolható vele.
Majdnem igaz, hogy a palatábla már múzeumi tárgy, aki mégis árulja, éppen régiségként teszi. Elkérnek érte tízezer forintot. Ám találunk bőven korszerű kínálatot is. Úgy nevezik, hogy palatábla-matrica. Eszerint nem agyagpalából készül, nem is palavesszővel írnak rá, nagyságra is többszöröse az igazi palatáblának, de nevében őrzi az elődjét. Ilyesféleképpen reklámozzák: „A palatáblát az egész család használhatja, olyan egyszerű a kezelése, hogy ötletes ajándék nagymamáknak is. Helyezd például a konyhába, így a fontos teendők mindig szem előtt lesznek. Kréta segítségével tudsz rá írni, majd enyhén nedves szivaccsal töröld le, ha már kipipáltad a feladatot.”
Ezzel szemben járt már a kezemben digitális palatábla (a hivatalos neve ismeretlen), amelyre a diák hasonlóképpen speciális ceruzával jegyzetelhet, mint egykor az igazira: írhat, számolhat, rajzolhat. Azonnal törölhet, javíthat, a megtelt oldalt pedig, ha nem szándékozza eldobni, elraktározza. Egy modern „füzetben” vagy „palatáblán” minden elfér.
Előbb-utóbb biztosan megkönnyebbülnek a súlyos iskolatáskák. Múzeumi tárgy lesz a füzet is, én meg épp a múltkor tüzeltem föl azt az ötvenéves, százlapos, szép emlékű formabontót.
Nyitókép: Pixabay
