„Fiam… Pontosan úgy nézel ki, mint egy karácsonyfa” – mondja az ágyában fekve egy nyolcvanas éveiben járó, de ránézésre jóval fiatalabbnak tűnő bácsi az őt meglátogató unokájának egy Szeged környéki kórházban, ahol éppen kötelező egyetemi gyakorlatomat töltöm. „Legalább jó drága karácsonyfa vagyok” – válaszol nevetve az unoka, amire reagálva a nagyapa olyan erősen saját homlokára csap, hogy első pillantásra kórházi következményekkel számolok. Végighúzza tenyerét az arcán, majd a következőt mondja a ránézésre velem egyidősnek tűnő ifjúnak: „Szégyelld magad!” A kórteremben minden tekintet a kortársamra szegeződik, aki jól láthatóan kellemetlenül érzi magát a diskurzustól, ám mindezt nevetéssel palástolja. Rendkívül kínosnak érzem a pillanatnyi helyzetet, s mivel az adott kórteremben éppen végeztem a rám ruházott feladatokkal, a folyosó felé veszem az irányt.
A családi látogatás befejeztével visszatérek a betegszobába, az öregúr pedig ágya mellé invitál.
„Mi bajotok van nektek, fiataloknak? Miért díszítitek ki magatokat drágábbnál drágább, márkásabbnál márkásabb göncökkel, eszközökkel?” – teszi fel a kérdést a bácsi, aki ránézésre olyan egészségesnek tűnik, hogy ha nem olvastam volna a kórlapját, azt hinném, véletlenül került az intézménybe. „Bezzeg a mi időnkben úri körökben az volt a szokás, ha valaki új ruhát csináltatott magának a szabónál, akkor mielőtt először megjelent volna benne, kicsit meggyűrögette, hogy ne látszódjon rajta, mennyire vadonatúj. Egy úriember ugyanis nem vág fel a pénzére. Noha az igazi úriemberek a legjobb szabóknál készíttették a ruháikat, eszükbe sem jutott mindezt úgy mutogatni, hogy látható helyre tetették a szabóság jelét vagy címkéjét. Egy úriembernek a hivalkodás alantas dolognak számított. Ehhez képest ma…” – mondja nekem a bácsi, s fejét csóválva ismét negatív megjegyzéseket tesz unokájára. Az öregúr kifejti: unokája sem származik túlzottan gazdag családból, pusztán rengeteg pénzt költ felszínes csecsebecsékre, s ez őt nagyon aggasztja. „Korábban mi óvakodtunk attól, hogy fényűzéssel irigységet keltsünk. Egyszerű ruhákat hordtunk úgy, hogy a szépség nem hiányzott róla. A mai generáció pedig képes arra, hogy minden pénzét nem létező nagyságának mutogatására költse” – jegyezi meg.
A felvázolt jelenség kétségtelenül létezik, de hibáztatható egy generáció mindezért? Ma, amikor egy „sikeres” embert látunk a mai médiában, nem feltétlenül egy életpályát vetítenek elénk. Egy olyan délibábszerű képet látunk, amely szerint a földi mennyországba látszólag eljutott ember egy bizonyos jelzésű autót vezet, egy bizonyos logóval ellátott öltözetet visel, és csillogó karórát hord. A márkajeleket ezáltal végső soron a sikerrel azonosítjuk.
A luxuscikkek marketingzsenijei élményt társítanak az általuk eladni kívánt termékekhez, mi pedig könnyedén bedőlünk nekik. Ennek az lesz az eredménye, hogy nem egy magasabb rendű eszmei célt (például családalapítás és a családi élet sikeres menedzselése, hivatásunk megtalálása) tűzünk ki magunk elé, amelyben boldog, harmonikus életet élhetünk, hanem a tárgyak üldözésének mókuskerekébe csöppenünk. Egy önmaga útját meg nem talált egyén pedig rendkívül könnyen befolyásolható. Amennyiben az embert nem csábítja el a fényűzés könnyed íze és a felelős magatartás, egy magasabb rendű életpálya mellett dönt, talán már nem is vágyik arra, hogy különböző márkajelek mögé bújva mutassa meg nagyságát. Mindnyájan többre vagyunk hivatottak annál, hogy rövid életünket tárgyak, anyagi javak, luxuscikkek hajszolására áldozzuk.
Nyitókép: Pixabay
