Tanácstalanul bontogatják szirmaikat a rózsák a kertben november és december fordulóján, nem tudják mire vélni az ilyenkor már szokatlannak nem mondható enyhe időjárást. Miként az ember is örököl arcot, termetet, mozdulatot, úgy nyilván ők is érzik, hogy ideje volna a levélhullásnak és a virághervadásnak. Hiszen egykor ilyentájt már gyakran berontott faggyal és hóval a tél, s ha a kedve úgy tartotta, nem is tágított hónapokon át. Most meg akár ifjúvá nő a gyermek, s havat látni a hegyekbe kell mennie, mert mifelénk egy évtizede nem hullott „tisztességes” mennyiségű hó, esetleg csak olyan rétestészta vastagságú. Lehet, hogy nem is nagyon igénylik az emberek, csak a nosztalgia vágyik fehér karácsonyra, esetleg a gazdálkodók védenék általa a vetést, ha fogat vacogtatóra váltana az idő.
Olyan télre gondolok, amely jégvirágot festett az ablakokra, az ajtót meg elbarikádozta. Igaz, hogy a fehéren virágzó szimpla ablakokat kiiktatta a fejlődés, és az ajtók sem kifelé nyílnak már. Olyan télre gondolok, mint amilyen a Téli berekben uralkodott karácsony táján, kezdetben békés, aztán riasztó vagy kalandvágyóknak csábító: „Az idő most már nem gondolkodott. Szakadt a hó! Szakadt, de ez nem okozott akkora lármát sem, mint amikor a fekete rigó végigszalad eső után az avaron. Dőlt a hó, de ez a nesz csak annyi volt, mintha pókhálóval simogatta volna a szél a náderdőket; de szél nem volt, így talán csak az álmos alkony kóválygott a fehér világban, és félig alva húzogatta ide-oda az idő súlytalan igáját…”
Persze folytathatnánk azzal, hogy miként váltott félelmetesre a hóvihar, miközben egyik ifjú azt nyugtázta magában, hogy milyen jó otthon lenni benn a bereki kis házban.
Találgatom, hogy vajon újraolvastam volna-e a könyvet, hogy idehozza a valódi telet, ha film készült volna erről is, mint a Tüskevárról. Persze csak akkor ragaszkodnék a filmhez, ha Bánhidi Lászlót látom benne Matulaként, amint a diszkrétnél kissé erélyesebben, mégsem parancsolóan lecsapja a pipakupakot, ébresztőt jelezve a két ifjú vendégnek; vagy amint búsulva mulat egymagában bor és a karácsonyra ajándékba kapott táskarádió mellett, miután az új év kezdetén egyedül maradt az ifjú vendégek távozásával. Mert a berek tudóját, a türelmes és bölcs öreg Matulát a téli berekről szóló el nem készült filmben is úgy képzelem el, mintha a filmről írta volna Fekete István a regényét, nem pedig fordítva történt.
Mégis érdemes elővenni a könyvet, mert a szelíd, majd az egyre vaduló telet bizonyosan meg lehet jól filmesíteni, ám az eső után az avaron futó rigó meg a náderdőket pókhálóval simogató szél alighanem kimaradt volna belőle. Benne lenne viszont Matula, aki spórol a szavakkal, de minden fontosat elmond azzal, hogy „na!”, vagy azzal, hogy télen a berekben nem lehet „okoskodni”, esetleg: „maguk mindig mást akarnak, mint ami van”, miközben az ötujjú kesztyű lecserélésére átadja Tutajosnak, a magaslesről vadászó vendégének a macskabőrből maga készítette kétujjasát.
Ha mégis, ha hozzánk is megérkezne a hó a fagyoskodás és más kellemetlenség ígéretével, és mi konokul kitartanánk mellette, így ádvent kezdetén ne hallgassuk el a berek lakóinak csendes, mégis ünnepélyes karácsonyi hangulatát és kívánságát: „És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt – talán kezdettől fogva, mint a jóság simogató örök vágya, hogy elmúljon, ami rossz, épüljön, ami rom, gyógyuljon, ami seb, puhuljon, ami harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú és fájdalom üszkei felett… ne szálljon sehol a világon.”
Nyitókép: Pixabay
