Az rendben van, hogy én nem tudom, ki volt Kosztolányi, de szerintem itt senki sem tudja, jelentette ki büszkén a minap az egyik magyarországi kereskedelmi televíziós csatorna reality műsorának szereplője, aki az ominózus mondat elhangzása után amolyan igazi jóízű nevetésben, sőt talán inkább röhögésben tört ki, azt gondolván, hogy ezúttal igazán nagyszerű poénnal sikerült megörvendeztetnie a társait, akik között minden bizonnyal valóban akadtak olyanok, akik egyetértettek vele abban is, hogy az, amit mondott, rendben van, és abban is, hogy a többiek sem rendelkeznek megfelelő ismeretekkel Kosztolányi kilétét illetően, sőt talán még abban is, hogy ez az egész helyzet felettébb viccesnek tekinthető.
Egy másik hasonló jellegű műsor szereplőjének az Aranybulla kiadásának évével gyűlt meg a baja, igaz, nem valamiféle műveltségi vetélkedőn vett részt, csupán egy matematikai feladvány alapját képezte volna az ominózus évszám számjegyeinek összege, ha – ahogyan mondani szokás – a volna ott nem lett volna, hiszen talán részleteznem sem kell, hogy a fiatalember végül elbukta a feladatot, ez azonban egyáltalán nem zavarta, szemmel láthatóan jól szórakozott azon, hogy nem sikerült „eltalálnia” a dátumot, olyannyira, hogy amikor társai a kellemetlen helyzetet enyhíteni próbálva megkérdezték tőle, járt-e egyáltalán iskolába, büszkén vágta oda, hogy nem sokat, majd – előbbi társához hasonlóan – önfeledt kacagásban tört ki.
Ha valami távol áll tőlem – nagyjából annyira, mint Makó Jeruzsálemtől –, az egyrészt az ítélkezés, másrészt a Bezzeg a mi időnkben… kezdetű mondatok megfogalmazása, pláne kimondása vagy urambocsá’ leírása, mégis úgy emlékszem, habár lehet, hogy az emlékeim csalnak, hiszen az sem lenne meglepő, különösen ennyi év távlatából, mégis úgy rémlik, gyermekekként sokkal inkább pironkodva és szemlesütve, mintsem büszkén és röhögve vallottuk be a tanító néninek, ha nem tudtunk valamit, amit kellett, vagy legalábbis illett volna, majd igyekeztünk minél előbb pótolni a hiányosságunkat, felismerve annak szükségességét, s talán éppen a neveltetésünk az oka annak, hogy mindez a mai napig sincs másként, igaz, ma már nem a számonkérés miatt igyekszünk lépésről lépésre haladni a fejlődés útján, hanem önmagunk miatt, hiszen magunk is tudatában vagyunk annak, amit egyik kedves tanárnőnk emlegetett mindig az egyetemen, miszerint minél többet tud az ember, annál inkább érzi, mennyire keveset tud mindabból, amit tudhatna, vagy amit érdemes lenne tudnia.
Joggal merülhet fel persze a kérdés, hogy vajon mi alapján határozzuk meg, mi az, amit érdemes lenne tudnunk, vagy megtanulnunk. Az alapján, hogy mi az, amiből profitálni tudunk, vagy az alapján, hogy mi az, ami által többé válhatunk mi magunk is? Egyáltalán hol húzódik a határ a kettő között? Lehet, hogy a kettő nem is zárja ki, hanem sokkal inkább kiegészíti egymást? Sőt, talán az is elképzelhető, hogy az önmagunk fejlesztésébe fektetett munka legalább annyira megtérülő folyamat, mint a profitszerzés céljából megvalósított ismeretszerzés érdekében kifejtett erőfeszítés?
Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kétségtelenül mindenkinek magának kell megadnia a saját válaszát, hiszen mindez egyéni döntés kérdése, feltéve, ha valaki csupán önmagáért, a saját viselkedéséért, a saját döntéseiért és cselekedeteiért vállal felelősséget, azáltal azonban, ha valaki – mondjuk úgy – a nyilvánosság által felerősíti a hangját, akkor mindez talán valamelyest túllépi a magánügy kereteit, hiszen abban az esetben igenis tisztában kell lennie azzal, hogy bár a viselkedése, a döntései és a cselekedetei továbbra is az övéi, a hatásuk és az esetleges következményeik azonban jócskán túlmutatnak rajta, hiszen akarva-akaratlanul is mintává, követendő példává válik, még ha az nem is feltétlenül azonos a példaképséggel, az ugyanis valamiféle többletet feltételez, valami olyan tartalmat, ami méltóvá tesz valakit arra, hogy felnézzenek rá, hasonlítani akarjanak hozzá, esetleg utánozni akarják őt, mint például egy kiváló sportolót, egy remek színészt, egy tehetséges zenészt, akik elképesztő odaadással és kitartással dolgoznak azért, hogy elérjék a céljaikat, megvalósítsák az álmaikat.
És talán éppen ezért lenne fontos nemcsak különbséget tenni a valódi példaképek és a teljesítmény nélküli percemberek között, ami nekünk, felnőtteknek talán nem olyan nagy kihívás, hanem megtanítani minderre a felnövekvő generáció tagjait is, akik még nem feltétlenül rendelkeznek olyan szilárd értékrenddel, hogy ezt maguktól meg tudják tenni, és még csak véletlenül se gondolhassák úgy, hogy vicces, sőt kifejezetten menő dolog, netán még követendő példa is nem tudni azt, hogy ki volt Kosztolányi, vagy azt, hogy mikor adták ki az Aranybullát.
Nyitókép: Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum
