Régen az egyénnek az volt a dolga, hogy tisztességesen szolgálja a közösségét, amivel jót tett mindenki másnak, végső soron önmagának is. A XXI. század fogyasztói társadalmában, a jelenlegi kultúrában viszont az egyén szükséglete minden közösségi szükséglet felett áll. Az a fontos, hogy te túléld, te maradj fiatal, ha őszülsz, festesd a hajad, ha kopaszodsz, ültess be hajszálakat gyérülő homlokodba. Vedd meg azt a sportautót szülőfölded elhagyása árán is. A közösség másodlagos. Mennyivel többet ér egy család, ha annak tagjai csapatban dolgoznak egy közös cél elérése érdekében, szemben a széthúzással, az egyéni célok előtérbe helyezésével? Mennyivel többet érne Kelet-Közép-Európa a világban, ha annak országai nem saját, egyéni céljaik szerint, hanem kizárólag a régió érdekei szerint cselekednének? – teszi fel a kérdést az előadó egy lengyelországi, Kelet-Közép-Európa fejlődési lehetőségéről szóló konferencián. Bevallom, a hajbeültetésről szóló rész miatt azt gondolom, rossz helyre érkeztem (végül is Varsó elég nagy hely, könnyen eltévedhet az ember), de a kutató figyelmeztet bennünket: csupán rövid társadalomkritikai kitekintőt tesz a korunkat meghatározó énközpontú rendszer tematikájára. A jelenséget egy anekdotával demonstrálja az előadó.
A történet szerint miután a tudósok kidolgozták az első IQ-tesztet, világszerte elkezdtek felméréseket végezni, hogy ki hogyan teljesít. A tesztet elvégezték gyerekeken, felnőtteken, szegényeken, gazdagokon, városiakon, vidékieken, világszerte. Később kifejezetten annak érdekében töltették ki a felmérést, hogy majd az összegzésnél megállapítsák, a különböző embercsoportok hogyan teljesítenek. Amikor egy már-már kihalófélben lévő szűk indiáncsoportra került a sor, különös dolog történt. Ahogy kézhez kapták a tesztet, elkezdték egymás közt megbeszélni. Ekkor a felügyelő azonnal közbelépett: „A tesztet nem szabad egymással megbeszélni, és senki nem segíthet a másiknak! Mindenki csak magára számíthat!” – harsogta fennhangon. Erre az indiánok nagyon dühösek lettek, s az egyikőjük felkiáltott: „Nem az a fontos, hogy én vagyok az okosabb, vagy a testvérem! Csak az számít, hogy együtt mire vagyunk képesek!” Valóban, önző világunkban azt gondoljuk, hogy csak az egyéni eredmények a fontosak. Érnek azonban bármit is trófeáink, ha azokat nem tudjuk kivel megosztani? Az ember társas lény: igényeljük a társaságot, a társadalmi megbecsülést, egyedül pedig – még ha néha azt is gondoljuk magunkról – képtelenek vagyunk boldogulni. A valóban nagy dolgokat csak csapatban tudjuk elérni, csak a közösségi célokért való egyéni alárendeltséggel tudjuk véghez vinni. Bármennyire is törekednünk kell az egyéni nagyszerűségre, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy egyetlen egyén sem erősebb a közösségnél. Bármilyen okos, bármilyen jól képzett, bármilyen tapasztalt, mégsem lehet senki egymaga minden bölcsesség fellegvára.
Világunk azonban ma egyre inkább az individualizmus szürke, veszélyes ideája felé halad. Életünk valós közösségi térből egy digitális rendszerbe költözött át, ahol csak az számít, ki a szebb, ki a jobb. Egy olyan világban éljünk életünket, ahol a közösségi célok megfogalmazása, az abba fektetett kollektív munka, az együttlétek helyett folyamatosan önnön nagyságunk bizonyítására, márkásabbnál márkásabb tárgyak, eszközök megszerzésére törekszünk. Közösségeink fenntartása, erősítése azonban a magányos XXI. században nem más, mint létkérdés. Vagy, ahogy Kölcsey Ferenc mondta: „Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, mondhatnám, nem tehet sokat: egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges. Mit ér egy csepp víz? De milliomonként egyesült cseppek megdöbbentő erőt fejtenek ki.”
Nyitókép: Pixabay
