Beszélgetve álldogálunk lanyha esti esőben a fölsőhegyi utcán, ismerős család ablaka előtt. Igaz, faluhelyen jóformán mindenki ismerős. December közepén szívesebben vennénk a hóesést, ám így, szomorkás időben is összejöttünk legalább negyvenen; derűs estéken – mondják a beszélgetőtársak – kétszer ennyien is megfordulnak a látványosan kidíszített és ünnephez illően kivilágított ablakok előtt. Vannak gyerekek, fiatalok és idősek.
Kislányok és asszonyok pogácsával és süteménnyel kínálják az alkalmi társaságot, jólesik a meleg tea, aki pedig fázósabb, kaphat a poharába pálinkát is. Más házaknál inkább forralt bor a kedvenc ital.
A kíváncsiság csalt ki az utcára, az adventi rendezvényre. Egy-két évvel ezelőtt, a kezdetekkor még nem tudtam mire vélni ezeket a téli találkozókat, amikor advent idején mindennap kigyulladnak a fények egy-egy ablakban, hogy szentestén, talán nem is létező szabály szerint, mindegyik árassza az ünnep hangulatát.
Valójában azóta sem fejtettem meg az ablakok titkát, talán a gyerekeket megörvendeztető adventi kalendárium ablaknyitogatással járó és ajándékokat rejtő szokása hívta életre „nagyban” a karácsonyig tartó visszaszámlálást. Ha így van, akkor is különlegesek ezek a rendezvények, hiszen a családok nem sajnálnak munkát fordítani meg pénzt költeni arra, hogy órányi időre vendégül lássanak ismerőst és ismeretlent, bárkit, aki megáll a ház előtt az „ablaknyitás” estéjén.
Ilyenek a környezetemben gyűjtött tapasztalatok. Más településeken inkább gyerekeknek szánt játékos programok ezek. Van, ahol a szervező kevés útbaigazítást közöl arról, hogy hol nyílik adott napon az újabb ablak, majd fényképet vár a megtalálóktól. (Mert talán mondanom sem kell, hogy az interneten, a közösségi oldalakon zajlik a szervezés és a kapcsolattartás.) Akad, ahol a sok fölfedezett ablakért jutalom jár, másutt egy-egy kihelyezett szaloncukor várja az arra járókat. Talán nem tűnök elfogultnak, ha megjegyzem, számomra a falumbeli (vagy hasonló) „szokás” a legtetszetősebb, mert mégiscsak közösségiek ezek a rendezvények, és az ünnep közeledtét hirdető fényesen csillogó ablakok akkor igazán szépek, ha közösség gyűlik eléjük, meg közösség formálódik körülöttük. Van külföldi település, ahol egy megbeszélt helyen jönnek össze az emberek, és együtt indulnak ablakkeresésre.
Lelkes szervező nélkül persze csak összevisszaság lenne az alakuló „népszokásból”, mivel naponta egy, dátummal ellátott ablak nyílik (némely településeken a nagy érdeklődésre való tekintettel már több is), minden összehangoltan. A Felvidéken magánszemélyek helyett művelődési szervezetek álltak a rendezvénysor mögé, és van olyan lakos, aki már „foglalt napot” a jövő évi ablaknyitásra. Mégis azt hiszem, hogy intézmények helyett inkább az önkéntes szervezők tudják bensőségesebben éltetni a rendezvényt.
Kihívás lehet a néprajzosok számára az adventi ablaknyitás, azért is, mert egy rendkívül gyorsan terjedő és hagyományteremtő szándékú nemzetközi megmozdulásnak esetleg népszokássá fejlődését (vagy éppen divatszerű fölvillanását) kísérhetik „élőben” figyelemmel. Állítólag elsőként 2016-ban Solymáron nyíltak ki a „világító adventi kalendárium ablakai”, és mindössze öt év alatt
Magyarországon több száz településen terjedt el a szokásnak szánt jelenség, miképpen a Felvidék mellett Erdélyben és minálunk is. Abban nem kételkedhetünk, hogy vallásiak a kötődések, hiszen a karácsonyt hirdetik a díszesen csillogó ablakok, és azt is megkockáztatnám, hogy a Kárpát-medencei magyarság körében él, csak hát egy bezdáni hölgy azt nyilatkozta, hogy ő Svájcban látott ilyent. Tősgyökeres svájcinál vagy magyar kivándoroltnál? Ezt nem tudjuk.
Izgalmasnak tűnik a néprajzi vizsgálódás, ha csak a „főszereplő” ablakokat vesszük is szemügyre, mert figyelemmel kísérhetjük, hogy megférnek-e egymás mellett a Télapót szállító rénszarvasok, a Mikulás és az angyalok, vagy inkább betlehemi szereplőknek világítanak a fények ilyenkor, Jézus születése táján.
Nyitókép: pixabay.com
