A természet a legjobb pszichológus. Talán még annál is több. A temerini határban sétálva a decemberi szellő kifúj minden létező és/vagy nem létező problémát az ember fejéből. A kietlennek tűnő téli talajon a szántóföldek között ballagva azon elmélkedem: vajon miért nem teszek többször látogatást errefelé? Az esztendő utolsó napjainak közeledtével szemet kápráztatva virít a határ. Az ember ilyen környezetben hajlamos a szentimentalizmusra: értékeli a mögötte hagyott utat, számot vet önmagával, és bizalommal, a realitás talaján számítva próbál tekinteni a pillanat varázsa alatt oly távolinak tűnő, bizonytalan jövő felé. Magaslesre felmászva szemlélem a körülöttem karácsonyi napsütésben pompázó tájat, szótlanul figyelem az előttem esetenként elszaladó őzeket, nyulakat. Az érintetlennek tűnő, az élet nagy dolgaival látszólag mit sem törődő, eleven élővilágot. A pillanat varázsa alatt, távol a külvilág zajától, három méterrel a talaj felett, az ember elméje teljesen kitisztul…
Már maga az új esztendő első napjának közeledése is hasonló hatást vált ki belőlünk. Az újév általában fogadalmak időpontja, amikor hisszük, hogy valami jobb és boldogabb kezdődik. Ezen kivételes téli napon néha úgy érezzük, hogy nemcsak az új év indul, hanem most kezdődik minden. Valami lezárult, a réginél egy sokkal szebb, reménytelibb világ születik meg a szemünk előtt. Hajlamosak is vagyunk nagyokat mondani, gondolni, mit sejtve arról, hogy néhány hónap múlva mekkora csalódást okozunk önmagunknak. Könyvtárakat lehetne megtölteni ugyanis, ha az újévi fogadalmainkat mind könyvbe írnánk évről évre; de lehet, hogy egy könyvespolc is elég lenne a valóra váltott fogadalmainkat tartalmazó köteteknek. Ahhoz, hogy oltári fogadalmainkat sikerre vigyük, gyakran száz meg száz kisebb változtatást kéne végrehajtanunk, amelyek mellé nem jár útmutató, hogy lépésről lépésre mindent elmagyarázzon. Közmondásunk úgy tartja: Aki sokat ígér, keveset ad. Árkossy Károly író szerint pedig „rendszerint azok ígérnek sokat, akik keveset vagy éppenséggel semmit sem tudnak adni; és mit sem ígérnek azok, akik valóban értékekkel fogják meglepni az emberiséget”. Mindezek alapján: ha mindenképp fogadalmakat akarunk célként magunk elé helyezni az új esztendőben, talán a „sok kicsi sokra megy” elvét érdemes alkalmazni? Valójában azonban ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi, és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban. A kezdet és a vég általában egy esemény. Valami, ami megváltoztat minket. Az újév legtöbb esetben pusztán reményt ad, ritkábban egy új életmódot, világnézetet. Az újév nem is arról kell szóljon, hogy mindenféle teljesíthetetlent ígérjünk magunknak és szeretteinknek, hanem arról is, hogy visszatekintünk arra, mi történt az évben, levonjuk a tanulságokat, ha kell, elengedünk, feltöltjük a lelkünket.
Újév napja az ember számára nem más, mint egyfajta ópium. Tökéletesen elhelyezett magaslat, amelyről visszanézve láthatjuk, mi nem tetszett az elmúlt évünkben, mitől éreztük rosszul magunkat, majd fejest ugorhatunk az üdítően tiszta ötletek és gondolatok tengerébe. Ahogy a vándor, aki céljához ért, hátratekint, hogy végignézze az utat, amelyet verejtékkel megtett, nekünk is úgy illik, hogy az év végén még egyszer visszanézzünk az óévbe. A lelassulás, a mérlegelés, az önvizsgálat segítséget nyújt, hogy puszta, légből kapott ígérgetések helyett olyan célzott alapköveket válasszunk ki a lehetőségek széles repertoárjából, amelyekre a következő esztendőkben akár egyéni birodalmunkat, szebbnek gondolt világunkat építhetjük fel.
Nyitókép: Pixabay
