Szemétre kárhoztatott limlomok között turkálok a jobb sorsra érdemes régi almáriumban a még régebbi, magára maradt házban, és gyümölcskoszorú néz szembe velem. Nem „élőben”, csak egy stelázsipapír darabjáról. Arrébb áll a csupasz stelázsi, róla kerülhetett a terebélyes fiókba. A kinézetéből ítélve akár abból a korból is származhat, amikor vízkeresztkor takarították ki a szalmát az asztal alól, ha már karácsonyra behozták a földes szobába, Jézus jászolbeli fekvőhelyét idézve.
Lehet, hogy a fiatalabb olvasók számára – ha akad ilyen – tisztázni kellene az almárium, a stelázsi és a hozzá köthető papír fogalmát. Maradjunk azonban csak a stelázsinál, ami nem egyszerű polcállvány, hanem a háziasszonyok megbecsült bútordarabja (volt) a kamrában. Színesre festve – akkoriban asztalosok készítették, nem az IKEA –, a legfelső polcon díszesre faragott deszkával, mindegyikre pedig stelázsipapírt tűzött keskeny függönyként a gazdasszony. Nem is mindig papírt, hanem hímzett vagy horgolt, valóban függönyszerű anyagot, amiért nem boltba mentek, hanem otthon készítették látványosra. A polcokon pedig sorakoztak a nyáron eltett befőttek és lekvárok, mert akkoriban télidőben legföljebb almához lehetett hozzájutni a piacon, no meg narancshoz, de arra ritkán futotta, és a vasárnapi ebédhez különben is a befőtt illett.
Nem egészen igaz tehát az az állítás – bár családja válogatja –, hogy igénytelen volt a falusi népség, persze a bútort nem cserélték, amikor megunta látni a szemük, hiszen, mint említettem, ezek a bútordarabok is öregek, de hát divat lett az antik, csak sokba kerül a restaurálás.
Antik itt a konyhában a kora miatt elnyűtt falvédő is – már amennyire a hímzett textil antik lehet –, inkább ódon vagy avítt. Javarészt már csak néprajzi múzeumban sorakoznak a giccsesnek mondott kézműves alkotások. Mégis inkább az újabbakra süthető rá a giccs, amelyekre korunk vagy a közelmúlt ismert arcait, énekeseit pingálták rá, de már nem a háziasszonyok téli estéken, hanem kisiparosok gépei.
Ha az „enyémnél” maradunk, idillikus vízparti táj „kellékeinek” hímzett körvonalait láthatjuk: vizet a mederben, amelyből kannával merít egy nő, erdőt és ragyogó napot, a szöveg pedig így szól: „Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza”. Alighanem a szülőhelyüket elhagyók vélekedtek így valamikor régen, mivel a folyó vize már sok évtizede nem iható.
Az ilyen konyhai falvédők már legalább száz esztendeje elterjedtek – korábban csak úri családok dicsekedhettek velük –, nem is kizárólag parasztházaknál, hanem polgári és iparoscsaládok otthonában is. Állítólag akkor váltak népszerűvé, amikor a szabad kéményeket zárt rendszerűek váltották le, így a tisztán maradt falakat már díszíteni lehetett, illetve érdemes volt.
Stílusban és hímzési technikában nem nagyon különböztek egymástól, ám a készítőjük ügyessége és ízlése mégis változatossá tette őket. Legnagyobb eltérés azonban a rájuk horgolt szövegekben volt.
Régen lejárt társadalmi és családi viszonyok emlékét idézik az olyan föliratok, mint „Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki”, „Meleg otthon, jó feleség, férfiaknak mi kell egyéb”, esetleg „Ne járjon a férj a konyhába, ne szóljon az asszony dolgába”. Némely örök igazság is lakozik ezekben a szövegekben, bár az „urakból” férjek vagy élettársak lettek, a főzésből pedig sokaknál vendéglőből szállított menü. Az meg szigorú elvárás, hogy a férj is sürgölődjön a konyhában. Kardos, feleselő feleségre utalhatott, ha azt tette ki a falra, hogy „A jó ételt ha szereted, hozz haza pénzt eleget”.
Diszkrét célzásnak szánhatta az asszony, ha azt volt kénytelen olvasgatni a férje, hogy „Az én asszonyom nagyon örül, ha nem járok a kocsma körül”. Az meg a feleség dicsekvésének tűnik, hogy „Az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza”.
Talán ezek egyik-másikára mondta aztán a férj, hogy én sem most jöttem le a falvédőről.
