Borzasztó, hogy az ember lassan már semmilyen rendes műsort sem talál a televízióban, panaszkodik időről időre az egyik kedves szomszédasszonyom, valahányszor összefutunk az utcán, ami viszonylag gyakran előfordul, hiszen valahogy mindig éppen akkor söpröget, vagy talál magának valamilyen halaszthatatlan elfoglaltságot, amikor indulok valahova. Kívülről talán úgy tűnhet, én igyekszem mindig akkor időzíteni az indulásomat, amikor ő éppen az utcán ténykedik, ezért aztán, hogy se ő, se én ne legyünk számonkérhetők, hajlamos vagyok magam is azt állítani, sőt ha kell, akár még mások előtt is alátámasztani, hogy mindez csak és kizárólag a véletlen műve lehet.
Azzal kapcsolatban azonban jóval kevésbé vagyok megengedő mind vele, mind önmagammal szemben, hogy bár illene visszakérdeznem, az esetek többségében mégsem teszem meg, attól tartva, hogy olyan szellemet engednék ki ezáltal a palackból, amely végeláthatatlan történetfolyamot zúdítana rám, amivel persze önmagában nem is lenne semmi gond, csak akkor, amikor késésben vagyok, ami viszonylag gyakran előfordul velem. Minden bizonnyal ez az oka annak is, hogy ha megkérdeznék tőlem, mit ért rendes műsor alatt, nem tudnék rá pontos választ adni, ugyanis sosem bátorkodtam megkérdezni, legfeljebb a megérzéseimre tudnék hagyatkozni ennek az egyébként is igencsak szubjektív kategóriának a meghatározásakor, aminek jelen esetben nem túl sok értelme lenne, már csak azért sem, mert a kifejezés nyilvánvalóan mást takar számára és számomra, még ha vannak is esetleg átfedések a kettő között.
A különbözőségek ellenére abban jó eséllyel egyetértenénk, bármennyire is eltérő szerepet tölt be az életünkben a televíziózás mint szabadidős tevékenység vagy kikapcsolódási forma, hogy a műsorkínálat valóban sokat változott az elmúlt évek során, aminek okait vizsgálva rendre felvetődhetne a tyúk meg a tojás kérdése, vagyis az, hogy mi jelent meg előbb, az igénytelen műsorok tömkelege vagy az igénytelen műsorok iránti nézői igény, amire szinte lehetetlen érdemi választ adni, kiváltképp akkor, ha valamilyen módon magunk is részeseivé válunk ennek a végeláthatatlannak tűnő körforgásnak.
A minap az egyik ismerősöm arra panaszkodott, hogy régen mennyi színházi közvetítést nézett a tévében, ma meg már szinte nem is találkozik ilyesmivel, amit az a nemrég készült magyarországi felmérés is alátámasztott, amely szerint egyes műfajok, mint például a színházi közvetítések vagy a cirkusz- és a varietéshow-k, mára szinte teljesen eltűntek a műsorkínálatból. A műsorújságot átfutva magam is csak egy ilyet találtam, hajnali három órai kezdéssel, ami, bevallom, nem villanyozott fel különösebben, mert egy izgalmasnak ígérkező Ðoković-mérkőzésért még csak-csak ráveszi magát az ember a hajnali ébredésre, egy színházi előadásért azonban aligha, feltéve persze, ha nincs valamilyen személyes kötődése hozzá.
Az említett közvélemény-kutatás eredményei arra is rámutattak, hogy a tévénéző közönség az elmúlt két és fél évtizedben jóval gyorsabban öregedett, mint általában a magyar lakosság, és annak ellenére, hogy a napi fogyasztási idő a vizsgált időszakban több mint egy órával emelkedett, ez alatt az idő alatt több mint egymillió néző tűnt el a tévéképernyők elől, valamint arra is, hogy ma már elsősorban az idősebb generáció tagjaira jellemző, hogy rendkívül sokat ülnek a tévékészülékek előtt, ugyanis nekik az elmúlt huszonöt évben majdnem három órával növekedett a napi tévéfogyasztási idejük, ráadásul a magyarok még az európai átlagnál is többet tévéznek.
Úgy tűnik tehát, hogy ha a szomszédasszonyomnak legközelebb éppen akkor akad majd valamilyen bokros teendője az utcán, amikor indulok valahova, kénytelen leszek a legnagyobb jóindulattal azt javasolni neki, hogy amennyiben valóban elégedetlen a programkínálattal, ahogyan mondja, sopánkodás helyett kíséreljen meg, ha nem is egészben, legalább részben más szabadidős tevékenység után nézni, amely esetleg színvonalasabb szórakozási és tartalmasabb kikapcsolódási lehetőséget kínálhat neki a hőn szeretett varázsdoboznál.
Nyitókép: Pixabay
