Azt hittem, hogy vagyok valaki, aztán kiderült, hogy mégsem, panaszkodott még a ’96-os atlantai olimpia után a bronzérmet szerzett magyar női kézilabda-válogatott oszlopos tagja annak kapcsán, hogy az elvesztett elődöntő után az akkori szövetségi kapitány nem bánt velük kesztyűs kézzel, amikor a bronzmérkőzésre próbálta felkészíteni őket, hanem a lelkük pátyolgatása helyett erőteljes kritikával illette a teljesítményüket, ilyen módon próbálva meg felspannolni őket, és újabb motivációt kölcsönözni nekik ahhoz, hogy megszerezzék a bronzérmet, ami végül sikerült is nekik. A módszere tehát akármennyire is nem volt szimpatikus egyeseknek, őt igazolta, nem beszélve arról a sajátos edzői megoldásról, amelynek értelmében tizenkilencre lapot húzva minden poszton alacsony termetű, ám jól cselező játékosokat vetett be, amivel olyannyira sikerült meglepnie az ellenfelet, hogy az nem tudta megtalálni a megoldást a nem várt taktikai felállásra, így a magyar csapat hatalmas örömujjongás közepette állhatott fel a dobogó harmadik fokára, amely eredményre talán még ma, évtizedekkel később is szívesebben emlékszünk mi, megrögzött kézilabda-rajongók, mint a négy évvel későbbi sydney-i ezüstéremre, az ugyanis jóval inkább volt elvesztett arany, mintsem megszerzett ezüst, hiszen néhány perccel a mérkőzés vége előtt a magyar válogatott még több góllal vezetett a dán csapat ellen, majd jött a teljes összeomlás, aminek okait sokan a mai napig kutatják, igaz, az ellenfél egyik játékosa éppen egy nemrég megjelent visszaemlékezésben mondta el, hogy amikor a magyarok szövetségi kapitánya lecserélte a két legjobbját, azt gondolván, hogy már zsebükben a győzelem, úgy érezték, most vagy soha, meg kell ragadniuk az utolsó szalmaszálat, meg kell próbálniuk megfordítani a mérkőzést, ami sikerült is nekik. Azt, hogy valóban ez történt-e akkor és ott, vagy valami egészen más, és mindez csupán amolyan városi legendaként kering a világban, talán már sosem fogjuk megtudni, hiszen évtizedekkel később sem szívesen vallja be senki, hogy hibázott, és rajta ment el a dolog, jóval egyszerűbb és sokkal kényelmesebb azokra a fránya körülményekre fogni az ilyesmit, amelyek ellen az ember, ugye, soha semmit sem tehet. Így van ez most is, és így volt húsz éve, sőt gyaníthatóan száz meg kétszáz éve is.
Azt máig sem tudom pontosan, hogy az ominózus mondat valódi tartalma ragadott annyira magával tizenévesen, hogy máig élesen emlékszem rá, vagy inkább azok a körülmények, amelyek között elhangzott, vagyis – ahogyan a későbbiekben rám ragadt ismeretek birtokában fogalmaznék – az, hogy ki, hogyan és miért mondta azt ki, kétségtelen ugyanis, hogy az illető, bármennyire is nagyra tartjuk sportolóként, aligha sorolható a finom úrinők körébe, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem lehet a nagy igazságok embere, hiszen attól még nyugodtan lehetne józan gondolkodású, felelősségteljes és alázatos ember, ugyanúgy, ahogyan minden olyan személynek annak kellene lennie, aki vállalja annak súlyát és felelősségét, hogy valamilyen módon példaképpé váljon a felnövekvő generáció tagjai számára, akik ugyan bizonyára ezek nélkül is elfogadják, tényként, sőt követendő példaként kezelik azt, amit az illető mond, csinál vagy képvisel, mégsem elhanyagolható azonban, hogy azt milyen módon, milyen indíttatásból, milyen mögöttes tartalommal teszi meg.
Mert ki tudja, talán az is lehet, hogy éppen az ő hatására nyilatkozik úgy napjainkban az egyik tizenéves kézilabdázó, a jövő leendő sztárja, miután csapata elveszít egy-egy fontos meccset, hogy csakis a bírók voltak a hibásak a vereségükért, még csak véletlenül sem az, hogy esetleg rosszabbul játszottak volna az ellenfelüknél, és az megérdemelten kerekedett volna felül rajtuk, ami értelemszerűen azt is előrevetíti, hogy a jövőben nem kell többet edzeniük, keményebben dolgozniuk, jobban harcolniuk a győzelemért, vagyis ha nem vigyáz, szépen lassan maga is elindul azon az úton, amelyen lépésről lépésre haladva elvész az alázat, a siker egyik legfontosabb alappillére, ezáltal annak a felismerése is, hogy nem attól válik valaki valakivé, hogy azt hiszi magáról, hogy valaki, hanem azoktól az eredményektől, amelyeket kőkemény munkával, valamint mérhetetlen alázattal és odaadással ér el, vagyis attól, amit letesz arra a bizonyos asztalra.
Nyitókép: Pixabay
