Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. (…) Kezdetben vala az Ige.
És nem is kell tovább olvasni. Nem is lehet tovább olvasni legalább pillanatnyi szünet, elmélázás, révedés, szertefutó kalandozás nélkül. Nem is tudjuk tovább olvasni anélkül, hogy ne képződne meg bennünk valami hatalmas misztérium bizonytalanul biztos érzete, rejtélyes sejtelem, megfoghatatlan kapaszkodó.
Mert minden szót értünk, és egyetlen szót sem értünk. Egyetlen szót sem érthetünk igazán. Nem érthetjük. Ebből kifolyólag összeolvasva, együttesen, mondatként aztán végképp nem értjük, mert nem érthetjük a kinyilatkoztatást. Talán érezhetjük? Ér-ér. Ér, mint a vér helye, ér, mint füves-kavicsos hegyoldal ösvénye mentén csörgedező víz. És: ér, mint ige (Ige), ami kezdetben vala.
(Precízen megvizsgálni minden egyes szót. Tövet és minden más szóelemet, gyököt (gyökeret), majd betűt, hangot, aztán hangsúlyt, kiejtésbeli árnyalatot, két hang közti észrevétlen csendet. Nyelvet és jelentést.)
Ezúttal elég a szavaknál maradni. Hogy mi a kezdet, amit a kinyilatkoztatás megjelöl, mint a végtelen tetszőleges pillanatát. De hiszen egyetlen lélegzetvétellel korábban még maga a végtelen sem létezett, hiszen a végtelen a végesség létéből fakadóan létezik. Létezik? Legalábbis ellentéte. Nélküle nem is lenne, nem is lehetne. Valami attól véges, hogy kezdete van: előtte végtelen volt, semmi sem szabdalta fel az idő hullámzását. Végtelen akkor van, ha értjük, érezzük, mi a véges, mint például az élet, aminek ott a végén a halál. Az életen kívül végtelen van, ami az élet végességének a párja. Ilyesmi ez a kezdet. Végtelen és véges határmezsgyéjén billegő pillanat, vagyis: a megragadható idő, pillanat valahol az idő megragadhatatlanságában.
Teremtette. Ige, de már főnév: Létrehozta a teret, teret alkotott, térré tette a téren kívülit: kijelölte a határokat. Nincs tér teremtés és nincs teremtés tér nélkül, ez törvényszerű. Fizika és metafizika, transzcendens hit és tényszerű tudomány együttesen. A valami, ami lett és immár van, valahol van. A térbe teremtmény teremtődhet. Határkijelöléssel: ez a tér, hogy a valami mettől meddig tart, körvonala mettől meddig ér, terjed, és ha mozog, merre tér.
S ezzel az idő teret kap, az ige és a főnév összeolvad. Megszületik a téridő. Amiben a valami attól van, hogy valahol és valamikor van, mert nincs valahol és valamikor, ha nincs benne valami. Valami valamikor valahol van. Sosem értettem azokat, akik szembeállították egymással a fizikát és a metafizikát. Hiszen van nyelvünk.
Ég és föld. Fent és lent. Megszületnek az irányok. Már van idő, amikor, és tér, ahol. Már lehet cselekvés, lehet történés, már valóban van esélye a mozgásnak, ezáltal az életnek. Ami mozog, akár láthatatlanul is, az él. Fel-le, később jobbra-balra is mozog az örökmozgó, az élő. Ezért van ég és föld, fent és lent: hasonlóan viszonyulnak egymáshoz, mint kezdet és vég. Az életnek van kezdete és vége, van fentje és lentje.
És a vég előtti kezdetben vala az Ige. Az ige, úgy is, mint nyelvi fogalom: cselekvés, történés, létezés, vagyis: az élet lüktetése. Ez az Ige volt kezdetben. Az élet volt kezdetben, amikor Isten teremtette az eget és a földet. A legegyszerűbb és legösszetettebb mozzanat, a végtelen és a véges határmezsgyéjén, a kezdet és a vég, az ég és a föld, az idő és a tér találkozásánál.
Befejezésül Istenről (az istenről) néhány szót. Itt van, ugyanakkor nincs sehol. Ahogy tetszik. Hiszen azért van, akinek van, mert másnak ugyanilyen természetesen nincs. Van Isten (az isten) annak, aki akarja, hogy legyen, mert valaki más akarhatja, hogy neki ne legyen, és fordítva. Ez a szabadság legmagasabb foka. De akkor kinek, minek a lelke lebeg a vizek fölött? Ez már a hit dolga. Nem csak Istenben (az istenben) lehet hinni. Nem csak úgy lehet hinni Istenben (az istenben), ahogyan (sic!). Nem csak egyvalamiben lehet hinni. A világ ennél sokkal színesebb, sokkal bonyolultabb, sokkal gyönyörűbb módon megmagyarázhatatlan.
Nyitókép: Pixabay
