– Írjál már valami szépet is, olyan színeset, amit ha elolvas az ember, jobb lesz a napja, mer bizakodni. Lehet vidám is – mondja a haver. – Olyant, mint régen.
– Miről? A tavaszról? Szépet, hogy csivitelnek a madarak, döngicsélnek a méhek, új élet kezdődik, párzanak a macskák, mindenki dalra fakad? – próbálom elhessegetni az ötletét. – Ilyen életkorban – te is tudod – az ember már nem azt látja, hogy nyílik az ibolya; no jó, azt is látja, mégis inkább az tűnik föl, hogy hervadóban van a hóvirág. Mindegy, mondj egy témát, megírom. Régi kedves kollégám egykor azt vallotta, miközben az írógép előtt ült, hogy újságírónak azt tekinti, akinek ha adnak egy címet, témát, egy óra alatt egy ültő helyében mindenféle segédeszköz nélkül lekopog egy használható flekket, ami régebben a terjedelem mértékegysége volt, azaz egy gépelt oldal. Igaz, most kettő kell, de megoldjuk.
Tanácstalan.
Folytatom: – Nem hiszem, hogy farkasok közt a bárány is nagyon vidám lehet, inkább riadtan azon törheti a fejét, hogyan mentse az irháját. Úgy tűnik, számunkra is lejárt a színes írások kora, a mostani inkább csak színesnek tűnő szivárványos időszak. Vagy meg tudsz győzni arról, hogy éltünk már ilyen időket? Ennyire szövevényeseket, összevissza szőttet.
– Azt nem, de épp ezért kell életre rázni az embereket. Háború van a közelben, de mit kezdhetsz vele? Átéltük itthon is. Drágaság van? Már nem is olyan nagyon vészes a drágulás. Emlékszel a kilencvenes évekre? Az volt a viharos idő, megkopasztottak bennünket, mégsem haltunk bele. Lehet, hogy edződtünk is.
– Csak akkor nem feszültek ennyire a világok egymásnak, meg a lélekpusztító őrültségek még csak halkan kopogtattak az ajtón, most pedig a józan ész kényszerül szégyenlős kopogtatásra. Ha nem puskával gyilkolják egymást az emberek, megteszik szavakkal. Ez a fajta háború termeli ám igazán a sérülteket.
Fekete lapon halványan élnek a színek.
– Hát akkor írd azt, ami nem szép. Szemét korban írj a szemétről.
Kinézek az ablakon, csak annyit mondok:
– Jó ötlet, színes témát kínál a szemét.
Vasárnap délután van, az időjárás márciusi, derűs. Négyen sétálnak az utcán, két felnőtt két gyerekkel, egy család. Inkább úgy tűnik, hogy ténferegnek.
Csakhamar kiderül, hogy a szemetet gyűjtik zsákba. Egyikük tanárnő, a másikuk igazgató. Nem a közvetlen környezetüket takarítják, hiszen innen kilométernyi távolságra laknak. Régi korban is tudtuk, hogy szemetelni nem illő, de arra a rosszalló mondatra is emlékezünk, hogy „tán csak nem én szedem össze a te szemetedet?”. Az iskolában pedig – kétségkívül nevelési célzattal – a tanító vagy a tanár kifejezetten a vétkest utasította a szemét összeszedésére. De ugyan ki tudná ezt megtenni az utcán eldobált apró flakonok, cigarettásdobozok, zsebkendők, erőitalos és sörös fémdobozok tulajdonosaival?
Persze szokás május elseje, vagyis búcsú tájékán akciókat szervezni felnőttek és diákok részvételével, hogy az ünnepre tisztábbá és egyben szebbé tegyék a falu köztereit. Meg az sem ritka, hogy fiatalok szervezetten, együtt rendbe hoznak épületeket, padokat raknak ki, de az mégis ritka, hogy valamely család úgy gondolja – magad, uram, ha szolgád nincs –, hogy a szomszéd háza előtt és a másik utcában egyaránt rontja az utca- és a faluképet az elszórt szemét, ezért ha adunk magunkra, eltüntetjük. Ha még többet adnánk magunkra, el sem dobálnánk. Vagy éppen ha mindenki söprögetne a saját háza előtt – ezúttal a szó szoros értelmében –, senkinek sem kellene mások portája előtt.
Azt nem tudom, hogy van-e okító szándék ebben a szemétgyűjtésben, de ha nincs is, okulás lehetne belőle. Meg arra is utalhat, hogy a környezetvédelem sorsa nem az ordibálós tüntetéseken dől el, a klímavédelem sem a rövidlátó „sötétzöldek” műalkotásokat rongáló akcióiban, hanem most éppen kint az utcán, ilyen formában.
– Ugye, haver, nem kellett volna nekünk is beállni közéjük?
– Én vasárnap délután pihenek.
– Akkor már csak hat napod maradt a hétből.
Nyitókép: Pixabay
