„Sok a halott, Erzsikém, nagyon sok, és még nincs is mind kirakva” – töri meg a kicsiny falu szombat délelőtti, már-már idillinek ható csendjét a boltba igyekvő asszony sajnálkozása, akiről csakhamar kiderül, hogy már korábban bevásárolt a hétvégére, ezúttal csupán tejfölért ugrott el a boltba, mert úgy alakult, hogy almás lepényt süt, a tejföl meg fogytán a házban. Ezt már a boltajtó másik oldalán várakozó néninek meséli, aki együttérzőn bólogat, talán még a nyál is összefut a szájában, úgy megkívánja az almás lepényt, az eredeti tervét azonban nem borítja fel, bár nem tudom, nem is tudhatom, mi szerepelt benne, csupán szigorú arcvonásaiból következtetek arra, hogy szabálykövető személyről van szó, még ha azok a vonások némiképp meg is lágyultak már az idők folyamán. Rigolyásnak nem mondanám, raplisnak még annyira sem, inkább csak olyannak, aki szereti, ha rend van körülötte, ha a dolgok az ő szabályai szerint történnek vele.
Erzsike, aki addig a bolt előtti fa mellett elhelyezett táblán lifegő gyászjelentéseket vizslatta, lassú léptekkel közelít a kerékpártartó irányába, mire az almás lepényt készítő asszony bezárja a kerékpárját, már az időjárással kapcsolatos meglátásait igyekszik megosztani vele, nem tagadva, igencsak aggódik a gyümölcsfák miatt, nehogy a februári meleg után minden elfagyjon, hiszen – mint mondják – láttak már olyat az elmúlt évek összevisszaságában, aminek kapcsán mindketten egyetértenek abban, hogy nem normális az, ami körülöttünk zajlik, majd Erzsike ki is egészíti az egészet azzal, hogy hallotta a tévében, hogy egykor ugyanezen a napon mínusz harminc fokot is mértek, arra persze, hogy pontosan mikor és hol, már nem emlékszik, talán nem is figyelt oda annyira a részletekre, pedig ha tudta volna, hogy összefutnak, bizonyára jobban koncentrált volna.
„A szomszéd Pista bácsi is, pedig csak hetvennyolc volt…” – tér vissza az eredeti témához a tejfölt vásárló asszony, Erzsike pedig együttérzőn bólint kettőt-hármat, talán a tenyerét is az arcához emelné szörnyülködésében, ha nem lenne foglalt mindkét keze, de hát egyikben a botja, másikban a szatyra, és nem szívesen mond le egyikről sem, így csupán annyi hagyja el a száját, hogy nem is hallott róla, amivel fontos megerősítést ad beszélgetőtársának arra vonatkozóan, hogy valóban nincs mindegyik halott gyászjelentése kirakva.
Mielőtt elbúcsúznának, a tejfölös asszony, akinek a nevét sajnos máig sem sikerült megtudnom, felcsillanó szemmel újabb ismerősöket fedez fel a bolt parkolójában, egy fiatal párt, akikhez szintén igyekszik intézni egy-két kedves szót, ám ők szemmel láthatóan kevésbé nyitottak a kommunikációra, hiszen úgy tűnik, éppen kirúgnak a hámból, igaz, sajátos módon, a férfi sört, a nő energiaitalt kortyolgat a narancssárga Matiznak támaszkodva, miközben a nő kisgyermeket ringat a kezében. Miután elalszik, beteszi a hátsó ülésre, a férfi illedelmesen elviszi a szemetesig az üres alumíniumdobokat, majd beszállnak az autóba, a nő a volánhoz, a férfi az anyósülésre, és néhány pillanat alatt el is nyeli őket a falu széléhez vezető betonút pora.
A hirtelen jött nyugalomban észreveszem, hogy a bolttól mindössze néhány méterre lévő templom előtt még mindig ott a jászol, ami sajátos módon hirdeti a jó ideje elmúlt ünnepet és az egyre nagyobb méreteket öltő érdektelenséget, pedig az is lehet, hogy nem véletlenül maradt ott, hanem azért, hogy egész évben csodájára járhassanak, vagy azért, hogy ne kelljen minden évben vergődni a kihelyezésével – másutt sem mindig pakolják el a díszkivilágítást, vagy legalábbis annak egyes elemeit, igaz, az talán kevésbé feltűnő, ha éppen nincs bekapcsolva és nem világít, mint a templom előtt lévő jászol –, mint tudjuk, mindenütt más a szokás, így hát engedtessék meg nekik, hogy náluk ez legyen, meg egyébként is ez legyen a legnagyobb gondjuk, amikor a falusi idillben is mindenki tudja, hogy nem normális az, ami körülöttü(n)k zajlik, arról nem is beszélve, milyen sok a halott, és még nincs is mind kirakva.
Nyitókép: Pixabay
