Közügy

A lét határozza meg a tudatot, nyögte a befektetési ügynök sápadt arccal, miután teljesen váratlanul felbukkant Kim Ki-duk emlékezetes filmjének tavában, majd vizet prüszkölve odaúszott a néhány méterrel távolabb, a víztükör kellős közepén lebegő házhoz, és felkapaszkodott a mólójára. A lét határozza meg a tudatot, ismételte, esetleg a tudat határozza meg a lét, tette hozzá immár megkönnyebbült vigyorral. Csak arra nem emlékezett, hogyan jött a csobbanás.

Aztán a kimerevített pillanatot követően a történet hirtelen megszakad, ahogyan a fiatal felnőttkori titkolózás, rejtőzködés, elkalandozás, tapasztalatszerzés, útkeresés összeköti a gyermekkort az érettséggel. A brókerrel az történik, aminek történnie kell. Végül majd boldogan sétál ki a meséből. Történetének ismerete és megismerhetősége elé fátyol került, amibe bele-belekap a lengedező márciusi szél.

Általában ez a légmozgás az első jele minden évben annak, hogy megjött a tavasz (mielőtt a nyár, az ősz, a tél… és újra a tavasz). A márciusi szellő lengeti az ügynök története előtt finoman fodrozódó fátylat, és illatokat hoz. Később, amikor ezeket a sorokat írom, épp a tél felé kacsingat vissza az évszak (elképzelhető, hogy az olvasásuk idején is). Ez a körülmény vezet el a bróker tézismondatához. Merthogy mégiscsak tartanám magam a címhez, amit már az első betű leütése előtt szigorúan meghatároztam magamnak, kijelöltem szemlátomást szétfolyó kereteit. Persze nem ártana uralkodni a visszatérő, állandóan kísértő meta-kényszeren.

Szóval a lét határozza meg a tudatot, miközben nézem a szétpermetező szürkeséget, hallgatom az ablaküvegen lecsorgó esőcseppeket, és Kim Ki-duk tavaszi tavát látom, a környező hegyek elhaló visszhangját hallom. Szeretem az olyan axiómákat, amelyeket egyetlen másodpercig tart megcáfolni a legegyszerűbb érzékszervi tapasztalatok révén.

A lét határozza meg a tudatot, mondja brókerünk. Mintha álmok sem léteznének, csak a kíméletlen test (bárminemű szervezet!) működése. Mintha egyáltalán nem is léteznének himnuszok minden időben. Mintha nem létezne Feldmár szivárványa, miközben látjuk, hogy ott húzódik földtől földig az égen keresztül, csak az a kérdés, eltakarja-e a szemhatárunk elől egy hatalmas betonblokk vagy sapkánk napellenzője. (Aki látja, és utána fut, természetesen bolond.) Mintha nem élne a lélek és a szellem az anyag halála előtt.

„Nem az hal meg, akit eltemetnek, hanem az, akit elfelednek”, áll sírköveken. Ily módon: mégis létezhet a szellem, a lélek? Sőt, megfordítom: meghalhatnak valaha? Mi történik velük ebben a nagy kavargásban, amit (társadalmi?!) életnek szokás nevezni?

És egyáltalán, mi köze mindennek a bődületes zagyvaságnak a feszes, tűpontos címhez?

Úgy érzem, nincs az említett tételmondat megvitatásánál fontosabb közügy. A köz ügye, vagyis olyan, ami mindenkit érint. Legfeljebb (sic!) a mély(ségek)ben.

A lét határozza meg a tudatot, mondja az ember (Az Ember), miközben fantáziája egyik emlékéből a másikba repíti, tegnapi vágya után holnapi álmát űzi, világító szerelméből mély bánatba fordul kedve és vissza. És így éli minden pillanatát, de élete kereteit ez alapján szabja ki: a lét határozza meg a tudatot. Vagyis: első a (minden értelemben vett) anyagi világ. Mert arra lehet építeni. Arra érdemes, ugye. Mert első, ami kézzel fogható. Felugrana, de bokáján csörren a földhöz erősített rablánc. S más választás híján szép lassan berendezi életét a meghasadtságban. Egyén, család, nemzet, nép, ország. És kontinens, majd világ.

Az otthoni hársfát látom, lombjával hamarosan betakarja az udvar nagy részét, illatával az egészet. Ami utólag történelemnek látszik: szélben pergő levelek, rajtuk megcsillanó fény, rájuk szitáló eső. A fát a gyökere, a mélysége és ebből fakadó magassága tartja meg, ahogyan az embert, vagyis: a mindenséggel mérd magad. Ez, ha úgy tetszik, világrendszer-kritika. Nincs fontosabb közügy.