Tizenhat éve semmit sem tud a magánéletéről a bulvársajtó, dicsekedett a hatvanas éveiben járó egykori televíziós műsorvezető egy vele készült interjúban – osztotta meg velem a szomszédasszonyom a legutóbbi televíziós élményét, amelyet egy néhány évvel ezelőtti beszélgetés egy részletének megtekintése során szerzett, miközben a kedvenc sorozatát megelőző reklámszünet ideje alatt keresgélt a különféle csatornák kínálata között, igaz, nem olyan sebességgel, ahogyan azt az unokái teszik, akiknek elegendő mindössze egy-egy képkocka ahhoz, hogy eldöntsék, érdekli-e őket az adott műsor, vagy sem, habár szerinte, mármint a szomszédasszony szerint lehetetlen ennyi idő alatt feldolgozni azokat a vizuális ingereket, amelyek alapján az ember ilyen típusú döntéseket meghozhat, igaz, ő ezt valamivel kevésbé szofisztikáltan fogalmazza meg, ám amikor nem érkezik érdemi reakció a felvetésére, akkor általában azzal nyugtázza a saját maga által elmondottakat, hogy leszögezi, a maiak agya már másként működik, mint az övék annak idején, amely okfejtésével ugyancsak nem érdemes vitába szállni, nehogy valamiféle tudományosnak vélt fejtegetésbe szaladjon bele az ember.
Az egykori tévés mondatára persze sokféleképpen reagálhatnánk, ha fontosnak éreznénk, hogy egyáltalán reagáljunk rá. A legkézenfekvőbb az lenne, hogy: „Ki a francot érdekel?” A szomszédasszonyom inkább azt kérdezné: „Nem lehet, hogy van az egy kicsivel több is?” A műsorvezető pedig azt fejtegetné: „Vajon mindehhez hányszor kellett nemet mondania?” Más-más aspektusokból feltett kérdések ezek, a lényeg mégis ugyanaz, mindhárom személy számára úgy hiányzott már, hogy többet megtudjon az illető magánéletéről, mint egy falat kenyér.
Az is rejtély persze, hogy az egykori tévés miért érezhette úgy, eljött a pillanat, amikor – csak itt, csak most, csak Önöknek vagy jelen esetben az adott műsorvezetőnek – kivételt tesz, és ország-világ előtt elmondja, megannyi sikertelen próbálkozás után végre megtalálta a nagy Ő-t. És még csak társkereső műsor sem kellett hozzá, tehetnénk hozzá zárójelben, igaz, a bulvármédia hatásmechanizmusát ismerve, ne vegyünk rá mérget, hogy előbb-utóbb nem kerül majd sor valami ilyesmire, vagy ha ilyesmire nem is, legalább arra, hogy végigturnézza a médiát a nagy hírrel, mert az ilyesmi, valljuk be, még mindig jól fizet, és valamiből bizony neki is meg kell élnie, valamiből fenn kell tartania a látszatot, amely olyannyira elvarázsolja az embert, hogy hajlamossá válik azt valóságnak hinni.
Hamar megtudom azonban – értelemszerűen a jószomszédi viszony hozadékaként –, hogy ilyesmire valószínűleg nem fog sor kerülni, ugyanis a hölgy arról is beszámolt, azért nem állnak kedvesével együtt a nyilvánosság elé, mert az úgy érzi, nincs mit mondani arról, ami köztük van, azt ugyanis egyszerűen nem lehet szavakkal kifejezni, ő viszont azért érezte fontosnak, hogy ennyi év után – legyen az éppenséggel tizenhat vagy még annál is több – a nyilvánosság elé álljon a magánéletének legféltettebb titkaival, mert úgy érzi, sok korabeli – ő ötven pluszosnak mondja, a szomszédasszony szerint azonban van az hatvan pluszos is – nő számára ő jelenti a reményt. Micsoda fordulat, dörzsölhetnénk a tenyerünket, és talán igazunk is lenne, ha a történet ennél a pontnál – legalábbis számunkra – véget nem érne. A szomszédasszonyom ugyanis se szó, se beszéd pontot tett az ügy, pontosabban az interjú végére. Azt, hogy azért-e, mert elkezdődött a várva várt sorozata, vagy csupán azért, mert neki is elege lett mindabból, amit hallott, a mai napig nem tudom, igaz, a lényeg szempontjából talán nem is annyira fontos, bár ha valaki megkérdezné, hogy mi itt a lényeg, azt hiszem, komoly bajban lennék, ugyanúgy, ahogyan abban lenne mindenki más is, függetlenül attól, hogy milyen aspektusból vizsgálja a történetet. A műsorvezető talán mímelt együttérzéssel, esetleg egy könnycseppel a szeme sarkában megköszönné, hogy mindezt csak itt, csak most és csak neki mondta el, a szomszédasszonyom a maga kissé szarkasztikus humorával annyit tenne hozzá, bizonyára hosszú élete lesz, hiszen a remény hal meg utoljára, nekem pedig nem maradna más, mint az, hogy megállapítsam, tizenhat év ide vagy oda, mennyivel szebb lenne a világ, ha az emberek egészséges önértékeléssel rendelkeznének, és méltósággal tudnák viselni az idő múlását meg a reflektorfény irányának módosulását.
Nyitókép: Pixabay
