Már az sem egy lélekemelő látvány, ha kéménytűz szórja lángolva a szikrákat szanaszét, az meg igazán riasztó, amikor az egész ház lángba borul. Kivételes élvezetet csak a piromániásoknak nyújt az ilyen esemény, de ők nem sokan vannak, mégsem veszélytelenek, különösképp akkor, ha elmebajuk ellenére vezető politikusként riogatnak.
Gyermekkori tapasztalat, hogy a szülők óva intették kíváncsi természetű csemetéjüket a gyufa kézbevételétől, és ha az ő figyelmetlenségük által mégis hozzáfért a gyerek a dobozhoz, ráadásul ki is nyitotta, újabb megrovás helyett csattant a meggyőző csapás a kezén: „Nem megmondtam…?” Nem is okozott sok bajt a gyufa, pedig csábított a veszélyes játék.
Szegény gyerekek verést kaptak, pedig szerencsétlen esetben is csupán egy-két ház esett volna áldozatul, napjainkban viszont félőrült államvezetők az egész világot készülnek elégetni emberestül, növényestül, mindenestül, és ahelyett, hogy őrültek házába zárnák őket, csupán közvélemény-kutatók adják a tudtukra, hogy a nép nem szeretne másodpercek alatt szénporként az égbe röppenni, a maradék meg félig megégve várni a kimúlást. Itt nincs kézre verés, mert „én vagyok az elnök, én döntök”.
Még nem egészen a világ megsemmisítésének szándékánál tartanak, de az arra vezető úton járnak. Úgy két évvel ezelőtt a magyar miniszterelnök első alkalommal beszélt arról, hogy teljesen ki kell maradni az orosz–ukrán csatározásból – eltekintve a humanitárius támogatástól –, mert különben napról napra közelebb kerülünk a belesodródáshoz. És szó szerint ez történik a többséggel lépésről lépésre: csak sisakokat küldenek, csupán önvédelmi fegyverek kerülnek a szállítmányba, tankokra is szükség van, nem elég a kis rakéta, nagyobbak kellenek… Katonákat ugyan nem kért a megtámadott fél, de a belelkesedett európai vezetők már ezt sem zárják ki, felkészülnek rá. Szakértők sokasága állítja, hogy a nyugatiak ilyen nyílt beavatkozása könnyen a harmadik világháborúhoz vezet, az pedig atomháborúhoz, hogy eljussunk a kataklizmáig. Ronald Reagan egykori amerikai és Mihail Gorbacsov szovjet elnök 1985-ben közös nyilatkozatot írt alá, mely szerint „az atomháborút nem lehet megnyerni, és soha nem szabad megvívni”. A derűlátó elemzők egymás mellé rakják az érveket és az ellenérveket, majd arra a következtetésre jutnak, hogy nem kell atomháborútól tartani, a borúlátóbbak pedig remélik, hogy kollégáiknak igazuk lesz. Ám riasztó, hogy az indítógombhoz közel állók egyáltalán szóba hozzák a lehetőséget.
A nagy nyugati katonai szövetség a sorkatonaság újbóli bevezetését kezdi szorgalmazni, a német oktatási miniszter a diákokat szándékozza fölkészíteni háborús védekezésre, igaz, mindez nem atomháború esetére szól, mert úgyis elolvadna a fejükön a sisak, a kezükben meg a puska. Ha meg távolabb állnának a tűztől, ugyan kire lövöldöznének?
Sokan emlékezhetünk még a csernobili atomerőmű fölrobbanására. Tyű, milyen nagy zavart keltett. Vajon merre fújja a szél a radioaktív felhőket? Nagyon meg kell mosni a zöldségeket fogyasztás előtt. Pedig az egy atomháborúhoz képest akkora volt, mintha egy puskalövéssel elkezdődött és véget is ért volna a harc. Még a taktikai atomfegyverek bevetése is milliók vagy tízmilliók életét vinné el. Ezek igazán csak abban különböznek a „rendesektől”, hogy kisebbek és rövidebb a hatótávolságuk.
Színtiszta cinizmusként említem, hogy a nukleáris csatározás gyorsan megoldaná a globális fölmelegedés kérdését is: akik nem égnek el, vagy nem halnak meg a sugárzástól, azok néhány fokkal hűvösebb körülmények között élhetnének, vagy éhen halnának, különösen itt, az északi féltekén. A Napot eltakaró por és korom miatt ugyanis jönne a nukleáris tél. A „sötétség” következtében bizonytalanná válna a növénytermesztés, éhínség és milliárdok halála következne. Újabb öldöklés kezdődne az élelemért…
De mindennél fontosabb, hogy a cél teljesülne: az oroszok meggyengülnének, az ukránok meg fölszabadulnának.
Nyitókép: Pixabay
