Mi a következménye egy, napjaink világrendjét híven tükröző tézismondatnak, amit a néhány éve tragikusan korán elhunyt koreai filmrendező elképzelt hegyi tavában teljesen kontextusidegen módon felbukkanó tőzsdeügynök mond ki? Gyakorlatilag végtelen számú paradoxon. Állandó meghasadás, meghasadtság. Pontosabban: hasadás, folyamatos jelenben.
Persze felmerül a kérdés, vajon leíró vagy előíró jelleggel történik a megállapítás, miszerint a lét határozza meg a tudatot. Amennyiben leíró mondatról van szó, nevezhetjük ártalmatlan téves megállapításnak, hiszen nincs mögötte szándék (?). Ha viszont előíró célzattal hangzik el, sokkal nagyobb a felelőssége annak, aki erre a kijelentésre ragadtatja magát. Beleértve az ebből fakadó további következtetéseket.
Az ominózus tételmondat ugyanis (emberi) határokon átlépő axióma. És alárendel. A tudatot a lét mögé helyezi a fontossági sorrendben. Egészen konkrétan azt állítja: anyagi életfeltételeink perdöntően nagyobb mértékben határoznak meg minket, lényünket, mint az, hogy mi van a tudatunkban, lelkünkben, szellemünkben, elménkben. A mondat társadalmi és gazdasági síkra lefordítva így hangzik: első az anyagi világban való megvalósulás, érvényesülés, minden továbbival pedig csak ezután érdemes foglalkozni.
Csakhogy ez nem egyszeri imperatívusz. Állandó hozzáállás, életfelfogás, végül mindennapi berendezkedés, életmód. Kijelölve az út mindannyiunk előtt.
Talán nem igényel különösebb magyarázatot, hogy mekkora veszélyforrásról van szó. Persze a gond nem túl súlyos, csupáncsak egy erre a mondatra felépített globális rendszer áll készen és épül tovább nagy iramban körülöttünk. Amiből az olyan mondatok szervesen fakadnak, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. A nyilvánosság előtt persze senki sem ért egyet ezzel. Assisi Szent Ferenc madarakat etet, és üveges szemmel a távolba mered. A lét határozza meg a tudatot, ismételgeti.
Az ominózus tézismondatra felépített rendszerben teljesen természetes, hogy az anyagi síkú létezés kvintesszenciája, a pénz, illetve annak szentélye, a piac előbb antropomorfizálódik, majd egyazon pillanatban apoteózison esik át. Nyugtalanok a pénzpiacok, Zeusz villámot szór. Így válik a matéria istenséggé. Mert hiszen mi az isten: a hit oka és célja egyszerre. Hiszünk abban, hogy anyagi síkon létezünk, és ezt az anyagi világot fenn kell tartani, bővíteni, gyarapítani stb. Vagyok (van testem), tehát gondolkodhatok (érezhetek, érzékelhetek). Már ha megéri.
Adódik a kérdés, hogy mi marad az emberből, ha az anyagi világnak rendeli alá mindazt, ami emberré teszi, értsd: önmagára és a világra ismerő elméjét, tudati–lelki–szellemi lényét. Mi marad az emberből, ha istenként tiszteli saját anyagba süllyedését, elembertelenedését? Mi marad, ha lemond lelke, szelleme, elméje és tudata test feletti felsőbbrendűségéről? Ha nem ezektől eredezteti élete értelmét, és ezen belső kapaszkodók híján, logikus következő lépésként, elveszti azt az egységélményt, amelyben önmagát a vallási értelemben teremtett és/vagy (sic!) tudományos értelemben létrejött világ szerves részeként érzékeli? Mi marad, ha az ember lemond arról, hogy belső természetének hangjára figyelve összekapcsolódjon a külső természettel?
Egy az isten, szól a mondás, és sokan összevonják a szemöldöküket. Én ezt nem úgy értem. Sem úgy. Olyasmi motoszkál a fejemben, hogy milyen szép a világ, ahol minden mindennel össze, és mindennek lelke van, lehet. Ez lehet az egy(ség), aminek a részei vagyunk. Ha a tudat (szellem, elme, lélek stb.) határozza meg a létet, ha arra figyelünk, ami a nagy egész részeként emberré tesz, akkor például nem ártunk senkinek, semminek.
És akkor olyan egyéni és társadalmi szintű bajokból is kevesebb lesz, amit kétszáz év „k” betűs (gazdasági) rendszerei egyaránt képtelenek voltak megoldani. Mert ugyanabból a téves feltevésből indultak ki. Mert ugyan eltérő megoldást javasoltak, de rossz paradigmán belül. Mert ebből az alapjaiban téves tézisből születtek, nőttek, termelődtek ki a bajok.
Nyitókép: Pixabay
