„Ez a weboldal a kormányzati propaganda része! Elhozzuk az igazságot nektek! Kormányzati propaganda helyett független sajtót!” Ez a szöveg jelent meg a hét elején legalább fél tucat magyarországi konzervatív online újság címoldalán. Nevezhetjük a hírportálokat kormánypártiaknak is, merthogy a kormány nemzeti-konzervatív politikát képvisel. No, nem ezek az újságok fordultak a visszájukra, hanem hekkerek avatkoztak be a szerkesztésbe. Ha eltekintünk a törvénysértéstől, akkor is bőven vet föl kérdéseket a támadás. Abban az esetben még többet, ha idézzük az Anonymous nemzetközi hekkercsoportnak tulajdonított beavatkozás indoklását, amely szerint „a magyar kormány és Orbán Viktor miniszterelnök továbbra is a Kreml trójai falovaként viselkedik Európában, és blokkol minden olyan akciót, amely az ukrán népet és az Oroszország elleni szankciókat támogatja”. Igen nehezen megválaszolható az a kérdés, hogy amikor a „független sajtó” azt ígéri, hogy „elhozza az igazságot”, miért hazugsággal indítja a sort. Köztudott ugyanis, hogy a magyar kormány nem blokkolta a szankciókat. Lehetséges, hogy a „független médiumok” tagadják a tényeket, ám akkor nem illő az igazság terjesztéséről fecsegni. Ilyen átlátszóan amatőr, az állítást azonnal önmaguk által cáfoló módon végképp nem az igazság malmára hajtják a vizet.
Elgondolkodhatunk, persze, a sajtószabadságért folyamatosan küzdő „független sajtó” – vagy az érte harcolók – eszköztáráról is. Az egyszerű halandó azt hinné, hogy akkor szabad a sajtó, ha mindenféle véleménynek helyet ad – egyik ennek, a másik annak –, nem pedig erőszakkal igyekszik megsemmisíteni a „függő sajtót”. Vagy úgy gondolják, hogy csak balliberális szabadság létezik, a jobboldali, avagy a konzervatív meg azonos a szolgasággal? Az „igazságosztó függetlenek” pedig nem kapnak szót?
Látott már valaki olyan csodát az utóbbi tizenkét esztendőben – amióta jobboldali a kormány –, hogy az uniós szervezetek kedvező véleményt alkottak volna a magyar sajtószabadságról? Ugyan már! Diktatúrában? Böngészem hát a javarészt „független” médiumokat. Azt olvasom a Reuters Intézet elemzésében, hogy „noha egyre többen fizetnek Magyarországon a hírekért, a korábbiaknál is nehezebb helyzetbe hozta a politika a független médiát Magyarországon”. A Szabad Európa pedig ezt közli önmagáról: „Huszonhárom olyan országban van jelen a szervezet, ahol a szabad sajtó gyenge lábakon áll, vagy a kormány korlátozza a működését.” Nyilvánvalóan Magyarország is ezek közé tartozik. Egy tavalyi újságcikk címe így szól: A NER már a sajtó 50 százalékát kontrollálja. Ha a Nemzeti Együttműködés Rendszerét a kormánnyal azonosítjuk, alighanem a „már” szócskával lehet a gond. Egy tavalyi kimutatás szerint ugyanis ugyanannyi fogyasztója van a konzervatív (kormánypárti) és balliberális (kormányellenes) médiumoknak: a kormányellenesek 83, a kormánypártiak 84 százalékon állnak. Egyik igencsak kormánykritikus lap pedig arról írt, hogy „a nem kormánypárti lapok jobban fogynak az újságosnál”. Talán az lehet a baj, hogy míg korábban a jobboldali sajtó a sor végén kullogott, mára kiegyenlítődött az arány.
Rátérhetnénk a sajtó függetlenségére is, miközben sorolnánk, hogy mely kormányok, alapítványok és miegymások pénze vet árnyékot autonómiájukra. Meg a tulajdonos sem szól bele a tulajdonába? Helyenként úgy tűnik, hogy ez a sajtó valóban független a közösségétől, a népétől, a hazájától vagy annak érdekeitől, de az mégsem igaz, hogy nem függ a gyakran kibicsaklott ideológiától sem. Igaz lehet az a vélemény, hogy nem a sajtó a negyedik hatalom, hanem a közvélemény. Azt kell befolyásolni – akár hekkerek által is –, elhozva a nép számára az egyetlen üdvözítő igazságot.
