Két alapvető jelenségről ejtenék néhány szót, amelyek első ránézésre esetleg semmiféle kapcsolatot nem mutatnak egymással, valójában viszont szerves következménye egyik a másiknak. S eldönthetetlen, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás, az eső vagy a párolgó tengervíz. Annyit bizonyosnak vélek, hogy mindkét jelenség meghatározó erejű „közügy”, amelyeknek megértése, majd a belőlük fakadó problémák felismerése alapvető és létfontosságú ahhoz, hogy az ember elindulhasson azon az úton, amely kivezeti a válságból.
Mert azt talán nem kell külön kiemelni, hogy a látványos, sziporkázó, mediatizált világfelszín alatt a mélység mélységeiben válság tombol. A hamvasi értelemben is vett világválság az elmúlt évtizedekben csak tovább terebélyesedett, differenciálódott, mechanizmusai minden korábban elképzelhetőnél kifinomultabbá váltak. Sosem voltak még ennyire ideálisak a körülmények a világválság tökéletes megvalósulásához, tetőzéséhez. Minden és mindenki azon dolgozik, hogy a világválság beteljesüljön. Sőt: paradicsomnak nevezik a világválságot, és hatalmas erőkkel küzdenek érte.
Kiút pedig a bizonyos téves paradigmán belül per definitionem nem létezhet. A téves paradigma egyik jellegzetes megszövegezése a 19. századból, vagyis a legújabb kor hajnaláról, amikor mindkét, alapvetően téves fundamentumra épített, „k” betűs gazdasági rendszer szárba szökkent: a lét határozza meg a tudatot. Becsomagolhatjuk bárhogyan, a lényege: az anyagi típusú feltételek határozzák meg az ember életét, adják létének esszenciáját. Vagyis: végső soron nem az határozza meg az embert, ami emberré teszi.
Vajon mi történt előbb? Az embernek a természettől való eltávolodása, ezáltal a természettel való egységélmény – istenélmény – elvesztése vagy az anyagi létezés kultiválása a transzcendens, a metafizikai szféra rovására? Ez utóbbit egyrészt az egyéni és közösségi szintű gazdasági prosperálásnak, másrészt a technikai-technológiai fejlődésnek a mindenekfelettiségében ragadhatjuk meg. A két, látszólag eltérő medrű folyamat, a külső-belső természettől való eltávolodás és a techno-kultusz voltaképpen egymást kiegészítő jelenségek, ezt talán nem kell külön bizonyítani, annyira nyíltan, a szemünk előtt zajló folyamatról van szó.
Egyrészt bezárulnak az egek, másrészt ami az egek alatt létezik, egyre jobban, gyorsabban, hatékonyabban működik. Vagyis: az élet felfoghatatlanságára, misztérium-jellegére, rituálé-voltára, szentségére, a természet csodájára már nem eszmélünk rá újra meg újra, és nem ismerjük fel a mindenségben található közöset, az ős-egyet (nevezhetjük istennek, de ez végtelenül esetleges), ami mindenkiben és azon túl mindenben ott lakozik, ezáltal összeköt a másik emberrel, a szenvedő állattal, a teleszemetelt környezettel, a nélkülöző hajléktalannal, a kicsapott kutyával, az olajtengerben vergődő tengeri madárral, a kivágott erdővel és a benne megsemmisülő rovarral, növénnyel, az egynéhányak felfoghatatlan jólétéért megkárosított milliókkal stb. Ehelyett csupáncsak annak a bizonyos működésnek a pillanatnyi javait akarjuk élvezni. Többet, gyorsabban, jobban. Most, mindent, magunknak. És aki ebben a versenyben legügyesebb, az a példakép, annak a sorsa az etalon.
Mindebből szervesen következik, hogy a válság színtere, színhelye, ezáltal a leendő sorsdöntő „csaták” terepe az egyes ember belső világa: tudata, elméje, szelleme, lelke. A szenvedés az elembertelenedett mechanizmus elszenvedéséből fakad, így szükségszerű, hogy a szenvedés végét a mechanizmus felismerése, majd a belőle való kilépés jelentheti. Ezért mondom, hogy az egyes ember tudata, elméje, szelleme, lelke a csata színhelye. Senki sem képes helyettünk megváltani magunkat. Mert a világválság is az egyes emberben történik, az egyes ember meghasonulása, meghasadtsága ez. A világválság az ember emberi (isteni) esszenciájának elvesztése és anyagba ragadása. És a társadalmat ugyanezek az egyes emberek alkotják. Ezért közügy, hogy mi zajlik bennük, bennünk.
Nyitókép: Pixabay
