„Nincs azzal semmi baj, ha az embert a ringben vagy azon kívül padlóra küldik. A baj ott kezdődik, ha ott is marad” – jut eszembe a Muhammad Alitól, a múlt század legendás ökölvívójától származó idézet a magyar labdarúgó-válogatott alapemberének teljesítménye láttán. Szalai Attila ugyanis tavaly nyáron nagy reményekkel igazolt a török Fenerbahçétól a német élvonalbeli Hoffenheimbe, amelynek színeiben rögtön az első fordulóban öngólt vétett, és a félidőben le is cserélték. A beléje vetett bizalom ezzel el is illant, az őszi szezonban alig kapott játéklehetőséget, mindössze négy bajnokin szerepelt, így aztán ugyancsak nagy reményekkel igazolt a szezon végéig kölcsönbe a Freiburghoz, ám az ottani debütálása is borzasztóan sült el. A magyar védő előbb nem tudott jól levenni egy labdát, majd a helyzetet menteni igyekezve haza akarta adni a labdát a kapusnak, ám rövid lett a passza, így az ellenfél csatára ziccerbe került, és nem is hibázott. A Szalai-jelenség nekünk, átlagembereknek is számos tanulsággal szolgálhat.
Ennek lényegére maga Jordan B. Peterson, a legendás kanadai klinikai pszichológus világított rá a 12 szabály az élethez című kötet első fejezetében, ahol a homárok és az emberek viselkedése között vont párhuzamot. Mint kifejti, a homároknak viszonylag egyszerű az idegrendszerük, nagy, könnyen beazonosítható neuronjaik vannak. Ennek köszönhetően a tudósok képesek voltak rendkívüli pontossággal feltérképezni a homárok idegi áramkörét, ami segített megértenünk a bonyolultabb élőlények, köztük az emberek agyának struktúráját és funkcióját, valamint viselkedését.
A homárnak biztonságos búvóhely kell, távol a ragadozóktól és a természet erőitől. Egy új területen csak kevés jó minőségű búvóhely lehet, azok ritkák és értékesek. Ez azt jelenti, hogy felfedezés közben a homárok gyakran összefutnak, és összetűzésbe keverednek egymással. Az elfajult vitákból általában egyértelmű győztes és vesztes kerül ki. A legyőzött rivális elveszíti a magabiztosságát, sokszor napokra. Néha még ennél is súlyosabb következményekkel járhat a vereség Jordan szerint: ha egy domináns homárt csúnyán legyőznek, az agya lényegében lebomlik. Azután egy új, alárendelt agyat növeszt – amely sokkal jobban illik az új, alacsonyabb pozícióhoz. „Amikor egy legyőzött homár visszanyeri a bátorságát, és újra harcba mer szállni, a korábbi párbajai alapján el sem hinnénk, hogy statisztikailag mennyivel nagyobb az esélye annak, hogy veszíteni fog. Diadalmas ellenfele azonban nagyobb eséllyel fog győzni” – írja a szerző. Talán pontosan ezért nem tudott élni Szalai Attila az öngólja után kapott lehetőséggel. A homárvilágban a győztes mindent visz, akárcsak az emberi társadalmakban, ahol a felső egy százalék akkora zsákmányt birtokol, mint az alsó ötven százalék összesen.
Bárki, aki már átélte a fájdalmas átalakulást egy párkapcsolati vagy munkahelyi súlyos vereség után, együtt tud érezni a valaha sikeres páncélossal. Mindnyájunknak van olyan barátja, aki egy korábbi negatív tapasztalat miatt felhagyott egy adott tevékenység gyakorlásával: példaként magam is említhetnék számos ismerőst, akinek éppen emiatt nem sikerült elsajátítania a szerb nyelvet. Olyan ismerősünk is biztosan van, aki egy munkahelyi, iskolai vagy szociális malőrt követően sorra halmozza a hibákat az adott területen. Ám mint minden problémának, ennek is van megoldása: addig kell próbálkozni, amíg átprogramozzuk a rossz irányba átalakult agyi struktúránkat. Az sem kizárt, hogy más élethelyzetekben kell sikerélményeket szereznünk, és győztes mentalitással visszatérhetünk a korábban reménytelennek vélt területre. Így szakadhatunk ki a vesztesek táborából, az alárendelt pozícióból, avagy Muhammad Ali szavaival élve: így állhatunk fel a padlóról.
Nyitókép: Pixabay
