Ideje megvizsgálni, milyen jelenségekhez vezet az a létberendezkedés, amely a kisebb-nagyobb emberi közösségek működésmódját abból a többnyire kimondatlan axiómából vezeti le, miszerint – az egyik legismertebb tézisszerű megfogalmazás értelmében – a lét határozza meg a tudatot, vagyis az ember számára az anyagi típusú életkörülményei az elsődlegesek, ebből adódóan ezek jelentik a létezés célját és értelmét, s így minden tudati (lelki, szellemi, elmei stb.) tartalom szükségszerűen csupán ezeknek a függvénye, ezeknek rendelődik alá.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire magyarázó erejű a nevezett tézismondat, és milyen sok valós, hús-vér következménnyel jár a szemléletmód, amelyet tükröz; enélkül, pontosabban a közvetített szellemiségének megértése nélkül érthetetlen marad az utóbbi (legalább) két, de inkább három-négy évszázad társadalmi alakulástörténete. Leszögezném, hogy elsősorban nem egy kor, korszak külsőségbeli sajátosságairól beszélek, sokkal inkább arról, hogy mi van az egyes ember fejében-szívében, hiszen szinte kizárólag ez határozza meg a cselekvést és a viselkedésmódot. Egyebek mellett ezért nehéz összehasonlítani korszakokat a történelemből; a díszletet (legalább részleteiben) látjuk, a szereplők belső világát viszont nem, s olykor minden empátia kevés.
Az egyes ember, beleértve saját magunk cselekvése, viselkedésmódja határozza meg, milyen világban élünk. Ezért perdöntő, hogy mi van az egyes ember fejében-szívében, ami aztán társadalmi szintű jelenségekben valósul meg. Konkrét döntéshelyzetekben mit választunk: jobbra vagy balra, abszolút(nak hitt) érték vagy önérdek, nem-ártás vagy ártás, béke vagy háború, az egész tisztelete vagy a szétszakítottság fokozása stb. a „létért”, amely állandó imperatívuszával határozza meg a döntést hozó ember tudatát. Egy jóbarátom hosszú sorozatot szentelt annak a társadalomgazdasági jelenségnek – morbid módon akár modellnek is nevezhetném –, amely abból az attitűdből nőtt ki, amely a fent felvetett dilemmák esetében mindig az utóbbi választ adja, szinte kivétel nélkül a felelősség súlyának tudatában.
Az ominózus tézismondatunk szülte „modell” a rablógazdálkodás, amely meghatározó társadalmi-gazdasági szerkezetté vált, miközben az elszenvedői rendre úgy járnak, mint a bizonyos békák az eleinte hideg vízzel teli edényben. S a jakuzzizó békáknak ráadásul egy hófehér vászonra olyan dokumentumfilmet vetítenek, amelyben a kétéltűek rohamosan javuló életkörülményeiről zengenek mennyei áriákat. A körülölelő víz kellemesen simogat, már-már dédelget. Semmi szükség itt bárminemű önreflexióra.
Eközben döntéseket hoznak azok, akik döntések meghozatalára hivatottak. A döntések szinte kivétel nélkül minden esetben figyelmen kívül hagyják a természetet. A külső és belső természetet egyaránt, a rablógazdálkodás mintaszerű logikája értelmében. És mivel nem a külső-belső természetre hangolódott, egységben hívő, harmóniára törekvő tudat határozza meg, hogy milyen létben élünk, hanem a létért zajló küzdelem (struggle for life?! – vö. Karinthy) írja a szabályokat – ezek a szabályok azonnal szublimálnak, és minden megengedetté válik.
A szent létért (egyes cinikusok, nihilisták szerint a mértéktelen profitért) megengedett például hatalmas tankerhajókon olajat szállítani a kiömlés kockázatával, hogy aztán komplett állatfajok léte kerüljön veszélybe. Háborút fenntartani fegyveripari érdekeltségek miatt, majd statisztikai tabellák formájában lamentálni az áldozatok felett. Gyermekeket, elesetteket, gyengéket, önmaguk sorsát nem uralókat dolgoztatni, hiszen ők költséghatékonyabbak. Agyakat mosni a tervezett elavulás tükörfényesre sikált oltárán. Egyre tátongóbbá tenni a szakadékot fent és lent között, egyesek exponenciálisan növekvő luxusáért milliókat küldeni bérrabszolgának. A lista végtelen.
Restellnivaló demagógia ez a felsorolás, mégsem lehet elégszer megismételni. Figyelmeztetni, hogy minden korábbinál érvényesebb törvény lett az erősebb kutya elve – a szabadság zászlaja alatt.
Nyitókép: Pixabay
