Némi vívódást okoz, hogy a kocsmától induljak-e el, vagy az újságírástól. Mert a kettő igen gyakran és igen szorosan összefüggött valaha. Abban az időben, amikor még nem sajtótájékoztatók szabták meg az újságírók munkáját, nem is a telefon mesélt, hanem az ember a tanyaudvaron vagy a falusi kocsmában, tehát életes volt az újságírói élet, nem jellegtelen. Meg, persze, kocsmák is léteztek, és nem a csend ülte meg őket.
Induljunk hát el mégis a kocsmától, hogy majd be is térjünk oda, sajnálatunkra már csak emlékidézésként. Nem akármilyen kocsma ez, hanem Piri néni kocsmája. Volt. Törökfalu szélén álldogál az épület, és az hozta föl az emlékeket, hogy az adai önkormányzat idén és jövőre a szándéka szerint nyüzsgő közösségi házzá alakítja. Életkorban messze mögöttem járó kolléganőm „valamilyen kocsmát” emleget, ez pedig kétszeresen gondolkodóba ejt: hát persze, nem ilyen helyekre térnek már be munkájuk végeztével vagy közben az újságírók (a nők különben is ritkán vetemedtek rá); a másik gondolat pedig annál a megállapításnál köt ki, hogy a kocsmák dicsősége is mulandó.
Ezerkilencszáznyolcvan tájékán lehetett, amikor a riportozásban tapasztalt kollégákkal első alkalommal indultam Zentáról arrafelé útra. Törökfalu volt a végállomás. A földműves-szövetkezet igazgatója hasonló barátsággal fogadott bennünket, mint a helyi közösség titkára. Itt is, ott is gyűltek a sorok a jegyzetfüzetben – magnó? ugyan már! –, majd becsukódott. Mostanság ekkor köszönömöt mond a riporter, majd siet a szerkesztőségbe, hogy a diktafonjáról vagy okostelefonjáról „leszedje” a hallottakat az újságnak. Nem úgy akkoriban! Ehelyett a titkár javasolta, hogy „nézzük meg Piri nénit”, mivel a már híressé vált kocsmája ott állt a helyi hivatal szomszédságában. Különben sem lesz érdekes és olvasmányos írás abból, ha a szerző kizárólag hivatalos adatokra épít, a „nem hivatalos” történetek a kocsmában látnak napvilágot, akár háttérként, akár anekdotázó adalékként. A második-harmadik rövidital után szellemi gazdagodásban már nem is szenvedtünk hiányt. A helyi közösség, a szövetkezet, a község vagy az ország ügyeit minden irányból meg- és átvilágítottuk. Témadömping.
Egy-két óra elteltével indulni készültünk, ám a vendéglátóink ránk szóltak, hogy a Piri néni most pucolta föl a kakast, és meg is kell főnie. Udvariatlan nem lehet az újságíró, illetlenség volna otthagyni a félig főtt kakaspörköltet, meg az ebédidő is régen elmúlt; a pálinkát és más italokat ilyenkor pedig már nem számolgatja az ember, inkább érzi.
A hivatalos nevén Nyárfa vendéglőt, a köznyelvben pedig Piri néni kocsmáját a túrós csuszával tálalt kakaspörkölt tette híressé – azóta kakaspörköltfőző versennyel ápolják a faluban emlékét –, ami távolról is csalogatott ide vendégeket. A „boldog békeidőkben” még olyanokat is, akiknek a nyugodt vacsorájára az ajtón kívül fegyveres őrök vigyáztak.
De hogy a mi történetünk vagy történeteink se maradjanak félen: a sörrel hadilábon álló kollégánk eperpálinkát kért Piri nénitől, de azt már akkoriban is ritkán főztek, rövid idő múltán mégis az asztalra került. Miért jó az eper? Mert olyan „ütős”, erősre kell hagyni, különben megszürkül, bár kissé büdöskés, de „embernek való”.
Mindeközben jöttek-mentek a helyiek ismerősei, ki társult egy-két italra, ki többre. Megérkezett a kakaspörkölt is, s mert az ízeket nem könnyű szavakban továbbadni, maradjunk annyiban, hogy méltán vált ismertté általa a vendéglő. (Bár kocsmának mondta a nép, ne gondoljunk faluszéli lebujra, hanem szolid vendégfogadóra.)
Ha már ilyen hosszúra nyúlt a nap, hogy beesteledett, kár sietni hazafelé. Hogy akkor-e vagy más alkalommal – hiszen a történet ilyen-olyan formában többször megismétlődött –, meglepetésszerűen fölállt az asztal elé a zenekar. Különösen az eperpálinka szokott alkonyat után igényt tartani némi duhajkodásra.
Így vált kedves emlékké Piri néni kocsmája, és nehezen feledhetővé Törökfalu a vendéglátókkal együtt.
Nyitókép: Pixabay illusztráció
