…mert minden abban a végtelenül hosszúra nyúló pillanatban történt, mielőtt a kivilágított színpad közepére lépett volna. Most tehát végre elmondhatja, ki ő, milyen érzés-, gondolat- és cselekvéshullámok következménye, milyen élményekből és emlékekből épült fel személyisége, hogyan formálódott lelke ilyenné, miként látja magát pőrén, önvalójában. Ebből a másodpercből, amely már el is tűnt, legfeljebb örökös nosztalgia maradhat, vágyódás valami mindig-elérhetetlen megvalósulás felé, kapkodás a felsejlő, elmosódó tükörkép irányába, amely vonásai épp annyira kivehetőek, mint amennyire ismeretlenek, idegenek, ezáltal félelmetesek…
Gnóthi szeauton. Ez az ismeretlen nyelvű felirat állt annak a kocsmának a bejárata felett, amelyet a minap a folyó menti városka egyik eldugott utcájában talált, teljesen váratlanul, hiszen már legalább százszor, de talán ezerszer is végigsétált ezen az útvonalon. Korábban ugyanitt semmi sem zavarta meg a környék rideg nyugalmát, sötét ablakok néztek ki az elhagyott házakból, néhány lépésnyire gyengécske lámpa világított, épp csak sejlő félhomályt szórva a környékre. Szerette a magányos barangolásokat, a város egyik leginkább elnéptelenedett részén járt, errefelé akár egész utcák maradtak üresen.
Ezért is lepte meg a kocsma. Ráadásul milyen különös neve van: gnóthi szeauton. Bár volt egy megérzése, hogy ez talán nem is a hely neve. Talán csak egy halandzsa firka, ami – kocsmáról lévén szó – nem lenne teljesen megmagyarázhatatlan jelenség, esetleg szlogen, amit heveny kedvében pingált fel a tulajdonos. A piszkosfehér falon a piros betűk meglehetősen kuszán, dülöngélve követték egymást.
Eddig még sosem félt a városnak ezen a kiüresedett, sivár részén, de most hatalmába kerítette valami megmagyarázhatatlan balsejtelem. Mintha figyelnék, mintha a csupasz falak felől üreges szemgödrök merednének felé.
Riadtsága ellenére belépett. Az ivóban ritkás elrendezésben csupán három kerek asztal állt, és a bejárati küszöb feletti villanyégő olyan halvány fényt szórt csak a terembe, hogy a helyiség hátsó fala beleolvadt a tökéletes, makulátlan sötétségbe. A bárpult mögött senki sem állt, és egy hosszúra nyúló pillanatig azt hitte, hogy az egész kocsmában ugyanez a helyzet. Egyetlen lelket sem látott.
Aztán egyszerre észrevette az utolsó asztalnál ülő két alakot. Talán kellett egy kis idő, mire a szeme hozzászokott a szürke derengéshez. A két férfi láttán egyszerre fellángolt korábbi félelme, majd azon nyomban el is tűnt nyomtalanul. S hirtelen érezte, mi több, tudta, hogy nincs más választása, oda kell lépnie ahhoz az asztalhoz, hogy kapcsolatba lépjen ezzel a két emberrel. Régóta nem érzett magában ennyi önbizalmat.
Az asztalnál ott volt egy harmadik szék, amire gondolkodás nélkül leült. Azok csak bólintottak merev, kiismerhetetlen arccal, mintha azt mondták volna: „már vártunk”, majd folytatták néma beszélgetésüket. Mert Hénoch csak acélkék szemük cikázását látta, magas, okos homlokuk olykor összefutó ráncait, ajkuk azonban meg sem moccant, egyetlen hang sem hagyta el a szájukat. Mégis tudta, hogy beszélgetnek; szellemük intenzív kapcsolatban áll, gondolatokat cserélnek, szinte izzik köztük a levegő. Hallani, érteni akarta, miről beszél a két ismeretlen. Lehunyta szemét, és némán, erősen megfeszített tudattal összpontosított. Érezte, hogy minden erejére szüksége van.
És akkor meghallotta. Pontosabban nem hallotta; saját elméjéből doboltak az egyre erősödő szavak, ám tudta, hogy két társából buknak ki, kétségbeesetten összemosódva, elválaszthatatlanul hömpölyögve. Nem követtünk el bűnt. Sem én, sem te. Mert minden abban a végtelenül hosszúra nyúló pillanatban történt, mielőtt a kivilágított színpad közepére léptem volna. Végre elmondhattam, ki vagyok, milyen érzés-, gondolat- és cselekvéshullámok következményének látom magam, milyen élményekből és emlékekből épült fel személyiségem, hogyan formálódott lelkem ilyenné, miként látom magam pőrén, önvalómban…
Nyitókép: Pixabay
