Hét esztendővel ezelőtt valahol összeültek a momentumos legények meg lányok, és eldöntötték: ők bizony megfúrják a magyar, azaz a budapesti olimpiát. Úgy gondolhatták, hogy kis népnek és kis országnak fölösleges nagy rendezvény. Az adófizetők verejtékkel megkeresett pénzét pedig hasznosabb és okosabb dolgokra is költheti a kormány. Az a kormány, amelyet valamiképp meg kellene buktatni, de legalább egy kis pofont kiosztani neki, mondván: momentán nem akar olimpiát a főváros népe, de majd kimondja ezt ő maga népszavazáson. Szavazás azonban mégsem lett belőle, mert időközben visszavonták a pályázatot: ha nincs egység, kockázatos az ilyen nagy vállalkozás, merthogy öt- vagy éppen tízmilliárd eurót is kitehetnek a kiadások. És mi jut ebből a szegény népnek?
Ha ajtóstul ront valaki a házba, az elég feltűnő szokott lenni. A hírnév tehát egyik napról a másikra megszületett, csak a dicsőség maradt mindmáig kétes. Fölmérni nem tudjuk, hogy a taps szólt-e hangosabban, vagy a szitoközön; dicsőség vagy alattomos cselekedet-e sokak álmát elrabolni? Végül még az is megtörténhet, hogy sikerre viszi a nagy vállalkozást a főváros meg a kormány – miként évekkel később, azaz tavaly az atlétikai világbajnokság esetében történt –, akkor pedig búslakodhat a jobb sorsra érdemes Momentum-szerű ellenzék azon, hogy megmutatta az ország: hatalmas tettekre is képes. Mert némelyek úgy vélték, hogy Budapest biztos befutó lett volna, mások „csak” jó esélyét látták a győzelemnek, így viszont Párizs harmadszor is nyertes lett.
Az elhamarkodottan véleményt nyilvánítók már hazaárulással is megvádolták a mozgalomból csakhamar párttá nőtt Momentumot, bár kevesen hiszik, hogy az akcióban szerepet játszott az, hogy az alapító elnök élt, tanult és dolgozott Franciaországban. Ráadásul a pártjuk azóta is szorgalmasan ápolja a kapcsolatokat a francia elnök pártjával. Ugyan már! Eladni a hazát ily könnyen? Esetleg később. Az unióban rendkívüli szorgalommal működő két képviselőjük ugyanis éjt nappallá téve azon fáradozik, hogy hazájuk semmiképp se jusson hozzá a jogos pénzekhez. És ha ezt büszkén el is dicsekszik, hát bizony a „francia kapcsolat” sem hagyja teljesen nyugton a gondolkodókat.
Az ártó tetteket rendszerint gyorsan feledi a vétkes, de mindenképp gyorsabban, mint az áldozat. Így hát tevékenységük összegzésekor nemigen hallottam kijelenteni, hogy hétéves pályafutásuk első hatalmas eredménye volt az olimpiai rendezés megfúrása. Nem így állunk viszont az áldozatokkal, alighanem milliókkal, akik két-három hónap múlva szomorkásan emlegetik majd: „No, ez most itt kellene, hogy legyen nálunk!” Vagy: „Mi biztosan jobban megszerveztük volna!”
Július közeledtével egyre bizonytalanabb vagyok, hogy a kedvelési rangsoromban a lista vége felé (vagy épp a végén) kullogó Momentumot fölfuttassam-e legalább a középmezőnybe. Magyarán: örülni kell-e annak, vagy búslakodni miatta, hogy elveszett a „magyar” olimpia. Macronnak ugyanis meggyűlt a baja vele. Lehet, hogy savanyú a szőlő, azért írtak a magyar lapok sokféle gondról, olyanokról, hogy a tömegközlekedési járművekből nem tudják kiirtani a poloskákat, ám az már tagadhatatlan, hogy Párizsnál százegy éve tilos a fürdés a Szajnában, márpedig a nyílt vízi úszás számait ott szándékozzák megrendezni, egyelőre még ürüléket kedvelő baktériumok társaságában. Az elnök ígéri, hogy megoldják, és ő is megfürdik a folyóban.
Magyarországon ilyen „apró-cseprő” gondok aligha merültek volna föl. Igaz, a terroristák ellen „hazai pályán” is védekezni kellene, de aligha hadseregnyi, külföldről is kölcsönkért rendőrrel.
Hét évvel ezelőtt csupán a jósok gondoltak koronavírus-járványra meg az azt rövidesen követő európai háborúra, nagy inflációra, a vágtázó energiarákra és az uniós pénzmegvonásokra. A magyar gazdaság pedig mégsem francia gazdaság.
Papok szoktak így vigasztalni, amikor a hívőt csapás éri: Az ember nem tudhatja, hogy milyen szándéka volt ezzel a Jóistennek.
Nyitókép: Pixabay
