Irigykedve figyeli a nagyváros forgatagában gondtalanul száguldozó elektromos rollereseket, akik önfeledten szelik a város utcáit, még a legnagyobb forgalomban is, az egyirányú utca forgalomkorlátozása sem vet nekik gátat, ahogyan a védőfelszerelés sem, amelyről bár maga is tudja, hogy a közlekedők javát szolgálja, mégis olyan érzése van, ha magára kell öltenie, mintha bohócjelmezbe bújna, nem is menne messzire, nem is száguldozna eszeveszetten, legfeljebb néhány száz métert rollerezne a munkahelyéig meg vissza, ám nem teszi, mert zavarják a körülmények, így marad az autó, a benzingőz, a kipufogógáz meg minden, ami együtt jár vele. Pedig olykor már félúton járna, mire az autóval való elindulás tortúráján átverekszi magát, mégsem hajlandó kompromisszumot kötni.
A szemközt lévő, kifinomultnak aligha mondható nevet viselő kifőzde előtt már gyülekezik a tömeg, ami vagy azt jelentheti, hogy nagyon jól főznek, vagy azt, hogy nagyon olcsón kínálják a főztjüket. Esetleg mindkettő. Csak később figyel fel rá, hogy nem holmi kifőzde, hanem gastro bar, így, elegánsan, igaz, a meghatározás egyáltalán nem illik a hely kissé közönségesnek tűnő nevéhez, ám lehet, hogy éppen a disszonancia teszi vonzóvá a látogatók számára. Egy csapat angolul beszélő fiatal álldogál a bejárat előtt, valamennyien focimezt öltöttek magukra, ám egészen biztosan nem focisták, a mezeiken nem is a mostani éljátékosok nevei szerepelnek, hanem a letűnt idők emlékeit idézik. Vagyunk így ezzel valamennyien, ha szeretünk egy pólót, úgy érezzük, el kell hordanunk, ha nagyon ósdi rajta a felirat, legfeljebb alvásra használjuk, ők azonban felvállalják, ami fontos vagy fontos volt nekik.
Néhány perccel később érkezik hozzájuk még néhány fő, ugyancsak idejétmúlt focimezekben. A fizimiskájuk alapján Nagy-Britanniából érkezhettek, legalábbis erre tippelne az, aki ilyen módon próbálná meg beazonosítani őket, aztán ki tudja, lehet, hogy óriásit tévedne. A nagyjából tíz-tizenkét főre duzzadt csoport egyik fele a szomszédos kávézóban talál átmeneti menedékre, a többiek távolabb, kilépve a látóhatárából, amelynek másik oldalán négy csinosan öltözött színes bőrű hölgy tűnik fel, róluk azonban nem derül ki, milyen nyelven társalognak, mivel az előző csapatnál jóval visszafogottabban kommunikálnak egymással, nem is időznek sokáig, benéznek a kifőzdébe, pardon, gasto barba, vetnek egy pillantást az ajánlatra, majd csakhamar továbbállnak.
Miközben azt figyeli, hogy néhány méterrel odébb egy tolatva parkoló kabrió majdnem lelöki a mögötte felsorakozott járművek mellett elhaladni próbáló motoros futárt, a fiatalok tovább is állnak, már-már természetes jelenségként fogyasztás nélkül. A futár is megússza a bajt, kikerüli a rakoncátlan kabriót, majd száguld is tovább, hogy minél előbb odaérjen a megadott címre, hiszen erről szól az élete, ahogyan bizonyos szempontból erről szól valamennyiünké, időre odaérni, időben teljesíteni, másokat kiszolgálni, mások elvárásainak megfelelni.
Morfondírozását egy újabb csoport fiatal töri meg, nem annyira hangosak, inkább harsányak, németül beszélnek, egyenkalapot és egyenövtáskát viselnek, nem nemzeti színűt, hanem tarkát, bizonyára a poén kedvéért, első ránézésre már nem egyetemisták, legfeljebb, ha jó ideje azok, amennyiben találgatnia kellene, inkább legénybúcsúra vagy valami hasonlóra tippelne apropóként, annál is inkább, mivel a hátul kullogók időnként bele-belekortyolnak a náluk lévő dobozos sörbe, amiről ők velünk ellentétben nem tudják, hogy nem dobozos, hanem limenkás, mert a doboz az valami más.
A következő pillanatban egy feltehetően magánkívül lévő, bizonyára valamilyen pszichoaktív szer hatása alatt álló férfi összefüggéstelen üvöltözése szakítja meg a monoton történésfolyamot, akiről nehéz megállapítani, hogy valós vagy képzelt személyt fenyeget-e BMW-je fogságából kitörve, erre azonban már nem is szeretne kísérletet tenni, ahogyan az éppen arra járók közül sokan mások sem, hiszen mindenki tudja, manapság egy nagyvárosban már bármi megtörténhet, akár fényes nappal is. Csak a lottózó ablaka előtt söröző két meglett, magyarul beszélő fószer nem zavartatja magát különösebben, nekik talán fel sem tűnik, vagy egyszerűen csak nem éri el az ingerküszöbüket, helyette inkább arra koncentrálnak, hogy mielőbb „felciccentsék” a következő „limenkásukat” – ami persze az olcsóbb fajtából való, hazai, nem olyan, mint a németeké volt –, amíg meg nem melegszik, hogy aztán bizonytalan léptekkel a rollerjükre pattanjanak, és egyik pillanatról a másikra eltűnjenek a nagyváros idillikus forgatagában.
Nyitókép: Pixabay
