„A félelem legyőzéséhez öleld magadhoz a félelmet! A félelem legyőzése a bölcsesség kezdete” – jön velem szemben a közösségi média görgetése közben egy forrás nélküli idézet, amelynek kapcsán egy nagyon tanulságos történet elevenedik fel megfáradt elmémben. Negyedéves egyetemista koromban gyógytornászpalántaként már egész szabadon mozoghattunk a betegszobákban. A traumatológiai osztályon például néhány nap után már szinte felügyelet nélkül foglalkozhattunk az oktató által előre kijelölt sérültekkel. Egy combcsonttörést követő műtétből felépülő beteg ellátása közben ordító jajveszékelés törte meg a csendet a baleseti osztályon: „Csak az altatást ne!” Az értem felelős oktató azonnal hozzám sietett. Mint kiderült, ripityára tört sípcsonttal toltak el kórtermünk előtt egy sérültet a műtőszoba felé. A fiatal páciens legnagyobb félelme az volt, hogy egyszer elaltatják, és soha többé nem kel fel. Altatás nélkül azonban nem lehetett volna megműteni.
– A félelmekkel csakis úgy lehet felvenni a küzdelmet, ha szembenézünk velük, ha beleállunk a helyzetbe, amitől félünk – szólt hozzám Gábor, a középkorú combcsontsérült, miközben felhelyeztem rá az elektroterápiához szükséges elektródákat. – Törött sípcsonttal nehéz bármibe beleállni – válaszoltam neki széles mosollyal, de ő rezzenéstelen arccal tekintett vissza rám. – Elmesélek neked egy történetet – törte meg a kínos csendet. – Gyermekkoromban mindig féltem a szekrényben és az ágyam alatt lapuló szörnyektől. Sírtam éjszakánként. Sokszor nem tudtam elaludni emiatt. A szüleim hiába vigasztaltak. Hiába mondták, hogy nincs ott semmi, nem hittem el. Így ment ez heteken át, mígnem a bátyám, akivel osztoztam a szobán, megelégelte a hisztimet. Kihúzott az ágyból, a szekrény elé állított, s rákényszerített, hogy nyissam ki az ajtajait. Az egyik mögött csokit találtam. Az ágy alá is be kellett néznem. Ott cukorkák voltak. S láss csodát: az eset után soha többé nem féltem a bútoraink körül lapuló szörnyektől. Az életben bármennyire is nehéz, gyakran ki kell nyitnunk a saját szekrényajtóinkat. Ha le akarod győzni a félelmeidet, akkor bizony szembe kell nézned velük. Bármitől félsz, kezdj el óvatosan barátkozni vele, és ahogy egyre többet megtudsz majd róla, rájössz, hogy félelmeid mennyire megalapozatlanok – tanácsolta. Bár Gábor mondandója az altatástól félő (egyébként sikeres műtéten átesett) sípcsontsérült felé nem szolgált sok tanulsággal, nekem azóta számos élethelyzetben eszembe jutott.
A félelem ugyanis sokszor valóban nem valami rossz dolog, hanem az erőforrásaink aktiválásához szükséges érzelem. Egyéni fejlődésünk fájdalommal és a komfortzóna elhagyásával jár, amelyet szinte mindig félelem előz meg. A cselekvés azt jelenti, hogy vállaljuk a katasztrófa kockázatát. Nem cselekedni viszont gyakran annyit jelent, hogy – bár félelem nélkül – szinte biztosra vehetjük a katasztrófát. A bátorság ebben az értelemben se nem érzelem, se nem erény. Hanem cselekvés. Nem azt ígéri, hogy így vagy úgy fogjuk megélni a világot, hanem azt, hogy közelebb kerülünk hozzá. De az is könnyen megtörténhet, hogy a legnagyobb félelmeink a legnagyszerűbb meglepetésekké válnak… A madárijesztő is elijeszti a madarakat, nehogy felegyék a vetést, hiszen egy földművesre hasonlít, aki végezhet velük. Ha azonban sikerül legyőzniük a félelmüket, ott a nagy lehetőség. A madárijesztő ugyanis kijelöli a helyet, ahol a táplálék rejlik. Félelmeink mögött sokszor ott a kincs. Gyakran lehetőséget adnak a fejlődésre, segítenek erősebbé válni, máskor viszont csokival vagy cukorkával kínálnak bennünket.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
