Vannak olyan dolgok, amikről az ember szándékosan nem akar tudomást venni. Nem tudatos döntés vagy megfontolás alapján, inkább valami zsigeri megérzés, ösztön, hatodik érzék sugallatára zárja ki figyelme köréből. Agya mélyén – talán a tudatalattiba fojtva – ott lapul az ismeret, miszerint az a valami van, létezik, egyre nagyobb mértékben jelen van a körülötte lévő világban, de ő maga nem akar törődni vele. Úgy tesz, mintha nem lenne. Mintha létre sem jött volna. Mintha lenne egy párhuzamos világ, amiben az a valami létezik, de ebben, az igaziban nem lehet jelen, nem jöhetett létre, nem valósulhatott meg, és végképp elképzelhetetlen, hogy ezután meghatározza az élet egészét. Így vagyok én is egy-két dologgal.
Talán a félelem az oka ennek a viselkedésnek? Talán egy atavisztikus ösztön, olyan a priori tudás, amely egy fenyegetettség-érzetből, majd az erre adott válaszviselkedés tanulságainak összességéből alakult ki tíz- és százezer évekkel ezelőtt, illetve évezredek alatt, amikor ezek az észlelések és a rájuk adott reakciók konkrét veszélyhelyzetekben életben maradást jelentettek az ősöknek? Például sötétben, nyílt terepen egy csoportba kell összetömörülni, esetleg védett helyre rejtőzni a leselkedő ragadozók elől. Tornyosuló felhőkkel teli, fenyegető égbolt idején be kell bújni a fedezékbe, mielőtt a villámok keresztül-kasul szelni kezdik az elektromos feszültségtől vibráló levegőt. Szeles időben el kell kerülni a nagy, száraz füves pusztákat, ahol pillanatok alatt bekeríthet a tűzvész.
Ilyesféle ösztönös megérzés járt át, amikor nemrégiben egy barátom különös videót küldött át. A magyarországi közmédia új szenzációról számolt be: immár olyan „műsorvezető” is dolgozik a csatornán, „akit” mesterséges intelligenciával hoztak létre. A szpíker történelminek nevezte az eseményt, hogy ez a valami interjút adott egy valódi újságírónak, majd a rövidke riportban kedélyes hangnemben, szinte ünnepi hangulatban egyebek között az is elhangzik, miszerint ez a valami a létező legkorszerűbb MI-technológiának az eredménye, illetve hogy „a nézők közelebb kerülhettek a valójában nem létező műsorvezetőhöz”. A riport tanúsága szerint ez a valami úgy „nyilatkozott”, hogy senki nem veszítette el a munkáját miatta, a mesterséges intelligencia segítség, nem konkurencia az emberek számára, valamint hogy az ominózus műsor – aminek ez a valami az egyik „vezetője” –, nemcsak bemutatja a tudományos ismereteket, hanem maga is műveli a tudományt, például az ő megalkotásával, fejlesztésével.
Lúdbőrözik a hátam, a gerincem mentén futkos a nyirkos hideg, az irracionális iszonyat. De tényleg irracionális?
Szeretnék olyan hülye lenni, aki nem tudja megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Szeretném, ha kiderülne, hogy ez az egész csak egy – a sci-fi és a disztópiák iránti vonzódásom szülte – rémálom volt, aminek semmi köze a valósághoz, legfeljebb olyan intenzív volt az éjszakai képzelődésem, hogy tudatomban összemosódott az éber élményeimmel.
Nem fogok elkezdeni afelett keseregni, hogy milyen következményekkel járhat az MI által generált valamik jelenléte, például egy tévécsatornán. Egyrészt: nem vagyok szakértő, csak egy ábrándozó, másrészt kevéssé érdekelnek a gazdasági és munkaerőpiaci (egyébként is: mi ez a kifejezés?!) folyamatok, ahogyan az sem háborgatja túlságosan a lelkemet, hogy milyen ágazatokban használhatják még ezt a nyomorúságot.
Merthogy nevén kell nevezni a dolgokat. Irdatlan nagy nyomorúsága az az emberi kultúrának, civilizációnak, amikor mesterségesen akarunk intelligenciát alkotni. Vagyis mesterségesen akarunk embert alkotni. Vagyis istenek akarunk lenni, mi, akik annyira elállatiasodtunk, hogy erre több ezer éves távlatban nincs példa. Rohamléptekkel távolodunk emberi lényegünktől, magunkat sem ismerjük és értjük, de istent játszanánk.
Persze maga az ünnepelt kísérlet is nyomorult, hiszen az adathalmazzal dolgozó program fényévnyire van még az intelligenciától is. Nemhogy a lélektől.
Nyitókép: Pixabay
