„Ugyan már, úgysem törhet ki körülöttünk egy komolyabb háború. Európában a békepárti álláspont hangsúlyozása nem más, mint egy politikai termék. Nincs rá szükség” – mondja a hozzám képest ellentétes politikai álláspontot képviselő, Európai Unió területén élő ismerősöm. Miközben beszél, azon elmélkedek, vajon ugyanazokat a híreket követtük-e az elmúlt napokban, hetekben, években. Néhány esztendővel korábban ugyanis elképzelhetetlennek tűnt egy fegyveres összetűzés az öreg kontinensen. Ehhez képest az orosz–ukrán háborúról szóló híradások mára a mindennapjaink részét képezik. Felrobbantották Európa egyik legnagyobb gázvezetékét, az Északi Áramlatot. Háború tört ki Izraelben. Egy vezető európai politikus – nőkre és férfiakra is vonatkozó – kötelező uniós sorkatonai szolgálat bevezetését szorgalmazza. A francia és az észt miniszterelnök európai katonák Ukrajnába való küldését követeli. A németek a sisakok küldésétől eljutottak odáig, hogy az ukrajnai fegyverszállítás éllovasaivá váltak. A NATO egy ukrajnai misszió felállítását tervezi. Meglőtték a szlovák miniszterelnököt. És még sorolhatnánk. Biztos, hogy nincs ma szükség olyan politikai erőkre, amelyek a béke mellett állnak ki a nemzetközi porondon?
Vukovár ostromának harmincadik évfordulóján látogattunk el az újjáépült városba, ahol Jakumetovics Rozália, a Vukovári Magyarok Egyesületének elnök asszonya fogadott bennünket. A hölgy elmesélte, a kilencvenes évek elején egy pillanatra sem gondolta volna, hogy tényleg kitörhet a délszláv háború. Nem sokkal később azonban már az ostrom közepén találta magát: fiatal lányként a helyi a hadikórházban (naponta akkor átlagosan hetven bombatalálat érte az épületet) látta el a sebesülteket. A személyzetnek naponta egy liter víz jutott. Ebből kellett megoldaniuk a tisztálkodást, a vízfogyasztást, a kávét, a teát, a táplálkozást. Kevés ételük volt az óvóhelyen. Általában babatápot kevertek fel vízzel, de volt, hogy kemény, kovásztalan kenyeret kaptak, amely gyakran már penészes volt. Ezt ilyenkor vízbe áztatva ették meg. Volt, hogy egy órát sem tudtak aludni naponta. Részben a stressz, részben a bombamorajlások, részben a rengeteg munka miatt. – A legnehezebb az volt, amikor gyerekeket hoztak be. Pár hónapos csecsemőktől kezdve néhány évesekig. Foszforbombáktól megégett embereket is szállítottak hozzánk, de olyanokat is, akiknek belső szerveik lógtak ki a testükből. Iszonyú volt. Ezt csak az tudhatja, aki átélte. Amikor volt egy-két szabad pillanatunk, belegondoltunk abba, miért is történik mindez. Rászántuk az egész életünket, hogy legyen házunk, autónk, gazdaságunk, családunk, a végén pedig minden odaveszik – mesélte nekünk akkor.
Ismerősömnek tehát azt kellene megértenie, hogy a világpolitikai szereplők, ugyan apró lépésenként, de már nagyon régen átlépték azt a bizonyos vörös vonalat. Nem lett volna szabad. A háború ugyanis nem videójáték, nem statisztika, hanem sokezernyi tragédia, amelyet a lehető legmesszebbről el kell kerülnünk! Tiltakozókra tehát nagyobb szükség van, mint gondolnánk! Ismerősöm megállapítása kapcsán Martin Niemöller német evangélikus lelkész elhíresült szövegrészlete jutott eszembe: „Amikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikor meg engem vittek, már nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Nyitókép: Pixabay
