„A sztyeppéken mindig kéknek nevezik az eget, akkor is, ha éppen szürke – mert tudják, hogy a felhők fölött olyankor is kék” – jön velem szembe a világhálón Paulo Coelho idézete A Zahir című művéből. A bölcsesség kapcsán egy tanulságos időszak elevenedik fel előttem hetedikes koromból: a második nyaram, amit alkalmi munkával töltöttem. Kőművesek mellé jelentkeztünk inasmunkára akkoriban a barátaimmal. „Nagy fába vágtátok a fejszéteket, fiúk, gyengék vagytok ti még ehhez!” – mondták a felmenőink, aminek hatására a bizonyítási vágy még inkább felerősödött gyermeki elménkben. A belénk vetett bizalmatlanságon felbuzdulva vágtunk neki első munkanapunknak egy temerini építkezésen, s büszkén, vélt határainkat bőven túlszárnyalva álltuk meg a helyünket. A nap végén még főnökünk dicséretét is kiérdemeltük. „Ez lenne hát a nehéz munka? Ez semmiség” – mondtuk egymásnak alázatosnak nem nevezhető mosollyal az arcunkon a nap végén, amire a bölcs kőművesmester a következőképp reagált: „Majd látjuk, fiúk, mit bírtok megcsinálni holnap meg azután!”
A következő napokat két szóval tudnám jellemezni: teljes csőd. Karjaink elgyengültek, nem bírták a nehéz lapátot. A lábunk remegett talicskatolás közben. Tenyerünket a kifakadt hólyagok égették. A tűző nap sütötte rákvörös bőrünket. Képtelenek voltunk teljesíteni a ránk bízott feladatot. Hiába dolgoztunk teljes erőbedobással, nem volt elég: a nap végén leszidott bennünket a teljesítményünket ellenőrző munkavezető. Szünetekben a telefonunkat böngészve ráadásul azon kaptuk magunkat: kortársaink nyaralnak, buliznak, napoznak, élvezik az életet, miközben mi (akkor legalábbis úgy gondoltuk) életünk legszörnyűbb napjait éljük. Közönyös hétköznapok, szürke reggelek, fáradt, fájdalmas fölkelések, rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések jellemezték mindennapjainkat. Úgy éreztük, a pokolba váltottunk jegyet magunknak. A második hét környékén kezdtek megváltozni a dolgok. A bőr megkeményedett a tenyerünkön, a testünk hozzászokott a napsütéshez, sőt még az izomlázunk is elmúlt. Egymás ugratásával, humoros átverésével, viccek mesélésével szebbé váltak a mindennapjaink. Ekkor tanultam meg, a humor nem csak arra jó, hogy megnevettessen; a hétköznapi életben gyakran varázsigeként tud működni.
Univerzális kommunikációs eszköz, amely átsegít bennünket a szürke hétköznapokon, és közelebb hoz minket egymáshoz. Kemény munkát humor nélkül ép ésszel nem lehet végezni. Szép napokat éltünk meg ott együtt a barátaimmal. A végére olyan jól éreztük magunkat, hogy többnapos kihagyás után szinte már visszavágytunk. Akkor megtanultam azt is, hogy ha az ember csak a csúcsok csúcsán – egy szép pillanat, egy nyaralás, sportgyőzelem stb. közben – képes élvezni az életet, akkor könnyen megcsömörlik. Két csúcspont között ugyanis gyakran széles a távolság. Amikor hirtelen vége a tapsnak vagy az élménynek, szembe kell nézni a rideg valósággal: a hétköznapi élet tökéletlenségeivel kell foglalkoznunk.
Bonyolult világunkban nem könnyű élvezni a hétköznapi lét örömeit – a gyerekeket, a családot, a szomszédságot, a természetet, a sétát, a társaságot, a közös étkezéseket vagy például a munkát. Pedig az élet nem egy nagyratörő kutatóexpedíció, hanem éppen annak az ellenkezője: a hétköznapi, szokványos dolgok kifürkészése és a hétköznapiság örömeinek megragadása. A csoda ugyanis észrevétlenül lép az életünkbe. Hétköznapi, közönséges, szürke pillanatnak álcázza magát. És csak sok év múlva döbbenünk rá, hogy igen, az volt maga a csoda, mi pedig akkor épp észre sem vettük. Hétköznapiságból folyton leckét ad az élet, de sosem tanuljuk meg, mindig valami különlegesre várunk. Ahogyan Paulo Coelho írta A portobellói boszorkány című művében: „Aki elhatározta, hogy nem tud más lenni, azt elpusztítják a szürke hétköznapok.”
Nyitókép: Pixabay
